Sok évvel ezelőtt barátaink tihanyi házában vendégeskedtünk. Szelíd, langyos nyár volt, kora este minden ajtót, ablakot kinyitottunk, hogy járja át a hűlő levegő a házat. Sétálni indultunk, már kint voltunk a kertkapunál, amikor valamiért még visszasiettem a házba, fel a második emeletre, ahol mi, vendégek voltunk elszállásolva. Már lefelé jöttem, amikor a lépcsőfordulóban különös kép villant elém: lompos, szőrös farok suhant el a korlát faoszlopai között, méghozzá fölfelé!
A többiek hangosan nógattak, ne húzzam az időt, de én bizony húztam, némi hitetlenkedő töprengést követően indultam a lompos jelenés után, ugyancsak fölfelé.
Előbb barátaink tengerimalacának jókora ketrece ötlött a szemembe. Tetején szét voltak feszegetve a vékony rácsok, a tarka házikedvenc pedig a sarokba húzódva reszketett, pont úgy nézett ki, mint aki nemrég vészelt át egy halálközeli élményt. Itt nincs semmi, nyomás tovább, fölfelé!
Két lépcsőforduló és a régi ház tetőterébe jutottam, ahol emeletes ágyakon a gyereksereg szokott aludni. Óvatosan belestem, és ekkor pillantottam meg a lompos farok engem figyelő tulajdonosát: az ágy alatt lapító rókát.
Nem tudom, éltek-e már át hasonlót, nekem mindenesetre szokatlan volt a helyzet.
A harmadikon mégsem maradhat. De hogyan szabaduljunk meg tőle? Jobb híján seprűt ragadtam és azzal igyekeztem kipiszkálni a ravaszdit az ágy alól, mondhatom, nem ment könnyen, meg aztán – őszintén szólva – kicsit remegett is a lábam. Végül a róka elunta a zaklatást és egy iramodással kiiszkolt a szobából.
Leszaladtunk a lépcsőkön, elöl a róka, utána én a seprűvel, majd a bejárati ajtón keresztül, rémült barátaink szeme láttára mindketten kirontottunk a házból. Utólag nehéz eldönteni, hogy ki volt jobban megijedve, a róka, én vagy a háziak.
De mit keresett a róka a második emeleten? Nyilván a tengerimalacot, ami a háziaknak kedvenc, a rókának pedig ugyancsak kedvenc, de már a csemege kategóriában. Még annyit a történethez, hogy a ravaszdi másnap visszatért és az előszobából elemelt egy fél pár szandált és egy papucsot. Ekkor nyert számomra értelmet a régi mondás: róka fogta csuka.
Mondhatnánk, hogy a ligeterdőkkel, bozótosokkal tarkított Tihanyi-félszigeten otthon van a róka, és ez így is van.
De manapság már összefuthatunk vele bármelyik nagyvárosunkban, alkonyatkor, kutyasétáltatás közben, vagy éppen egy hajnali futókör alkalmával. Ott settenkednek a rókák a kertvárosokban, a lakótelepeken és éjszakai bolyongásaik során a belső városrészek parkjaiba is eljutnak.
Jó nekik a városban? Nem jó. Pontosabban jó is, meg nem is.
Miként a vadon élő állatok többségének, a rókának is csökken a természetes élettere.
A települések, s általában az emberi civilizáció terjeszkedése korábban nem tapasztalt nehézségek és korlátok közé szorítják a vadon élő állatokat. Veszélyes autóutak szabdalják fel a tájat; a vidék végeláthatatlan, monokultúrás kukorica és napraforgó táblákká változott, melyekben még a fácán sem él meg; a pockokat mérgezik, s így a vacsorára elfogyasztott, döglött pocok maga is méreggé válik. Hosszan sorolhatnánk még a róka aktuális problémáit, az okokat, melyeket felismerve végül elindul a város felé.
Nem jókedvében teszi. Éhes.
És mert okos, tanulékony állat, el is boldogul új, kényszerből választott környezetében.
A kertváros egyik elhagyott, nem lakott telkén kapar magának egy kotorékot, mert ugye lakni kell, majd esténként portyára indul, háztartási szemetet, ételmaradékot, illetve, a mi esetünkben, tengerimalacot, vagy egyéb elkapható, nem túl harcias házikedvencet keres vacsorára. Mert azt tudja jól, hogy a macskával jobb vigyázni. Húsz pengeéles karommal van felszerelve és nem adja olcsón a bőrét.
De minek is vesződne a róka a macskával, ha a hamburgeres mögötti szemetesben mindig akad némi félig megrágott Angus marha?! Az mégis csak úri étel, nem is szólva arról, hogy nem karmol.
Mindez persze nincs így jól, mert a róka vadállat, nem való a városba.
Ám az igazi baj akkor kezdődik, amikor a természettől elszakadt városlakók elkezdik etetni a cuki jövevényt.
Kitesznek neki ezt-azt, ételmaradékot, kutyaeledelt, a róka pedig minden nap, óramű pontossággal megjelenik, akár néhány lépés távolságra is megközelíti az őt ellágyult tekintettel figyelő embert. Hát megjöttél, aranyom? Már készül is a szelfi a rókával. De akár meg is lehetne simogatni?
Ne tegyük!
Ne etessük a városi rókákat, mert az eszes, tanulékony állat hamar összeköti fejben az ételt az emberrel, akitől már nem fél, és innen csak egy lépés az, hogy bejön a házba, és felmegy a másodikra a tengerimalacért.
Megtanulták már ezt például az erdélyi Szent Anna-tónál, ahol a turisták egy jól sikerült fotó reményében addig-addig etették a medvéket, amíg azok már a kocsik csomagtartójában, vagy a padra lerakott tarisznyákban kezdték el keresni a szendvicseket. És arrafelé tudják azt is, hogy jobb vigyázni, mert a medve nem játék, odacsap, ha valami nem tetszik neki.
A róka soha nem támadja meg az embert, de ha túl közel megyünk hozzá, odakaphat, a szája pedig afféle pusztító, biológia fegyver.
A pofáján hullaméreg lappang, nyálában a bomló maradékokon élő kórokozók milliói tenyésznek. És bár a hatóságok rendszeresen vakcinázzák őket, attól még veszett is lehet a róka, és ez a betegség – ha nem kezelik – maga a biztos pusztulás állatnak, embernek egyaránt.
Mit lehet kezdeni a városi rókákkal? Lényegében semmit.
Mérgezni nem lehet őket, mert a kirakott csalit a kutyák, macskák is felveszik és abból irtózatos botrány kerekedik.
Vadászni nem lehet rájuk, mert a fegyverhasználat lakott területen alig lehetséges. Meg aztán a róka huncut állat, nehéz fülön csípni, ritkán van ott, ahol mi akarjuk.
Szóba jöhet még a humánus csapdázás, de azt tudni kell, hogy az így befogott és a természetes környezetébe visszavitt róka már nem boldogul a táplálékszerzés nehézségeivel, egykettőre elpusztul.
Sőt, az is lehet, hogy ő már városi rókának született, csak az ottani élethez szükséges módszereket sajátította el, így aztán hamar tragikus véget ér számára az erdei túlélő gyakorlat.
A rókák velünk élnek a városokban, és ez a helyzet aligha fog változni. A feketerigók is beköltöztek, a nyestek is remekül elboldogulnak a kőrengetegben, nem is szólva a dolmányos varjakról, melyek manapság már a tereket ellepő galambokkal küzdenek az élettérért. Mindannyian az általunk teremtett előnyöket használják ki, pont azt szeretik a városokban, amit mi. Viszonylag kiszámítható környezet, kevés ragadozó és bőséges élelem. Nekik ennyi kell az élethez. Színházba nem járnak – egyelőre.
