Sokáig hazudtak róla, mekkora volt a magyar veszteség a Don-kanyarban

Orosz külügyi szóvivő: Tajvan Kína szerves része
2024-01-13
Megkezdődött az informatikusok elbocsátása a mesterséges intelligencia miatt
2024-01-14
Show all

Sokáig hazudtak róla, mekkora volt a magyar veszteség a Don-kanyarban

Német, olasz és magyar hadifoglyok Forrás: Wikipedia

Tényleg megsemmisült a teljes magyar hadsereg? Hol hibázott a német hadvezetés? 1943-ban még megnyerhető lett volna a háború? 80 évvel a doni katasztrófa után még mindig rengeteg a kérdés, amelyekre Szakály Sándor egyetemi tanárral, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatójával, a Károli Gáspár Egyetem kutatóprofesszorával kerestük a válaszokat.

A köztudatban az él, hogy a magyar királyi 2. honvéd hadsereg teljesen megsemmisült a Don-kanyarban. Mára sokat tisztult a kép, vannak pontosabb adatok. Csakugyan száz százalékos volt a veszteség?

Szinte lehetetlen a köztudatból kiölni azt, amit az ’50-es, ’60-as években megfogalmaztak, hogy 200 ezer magyar vesztette életét a Donnál.

Induljunk ki abból, hogy 1943. január 1-jén 194 334 volt az élelmezési létszáma a magyar királyi 2. honvéd hadseregnek.

Amikor 1943 áprilisában számba vették, hogy kik maradtak meg és hogyan, akkor 100 818 ezer katonát és munkaszolgálatos vettek számba, akik életben maradtak.

41 972 fő volt a hősi halottak és az eltűntek száma, ha ehhez a hadifogságba esetteket – a szovjet jelentések szerint 26 ezer fő — is hozzáadjuk, továbbá a sebesülten hazaszállított 28 044 főt, akkor azt látjuk, hogy nagyjából 50 százalékos volt a veszteség.

Ha a teljes, több mint egy éven át tartó hadműveletet nézzük, mindent összeadva mintegy 120-130 ezer főre tehető a halottak és sebesültek, eltűntek, hadifogságba kerültek száma.

Szakály Sándor egyetemi tanár, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója, a Károli Gáspár Egyetem kutatóprofesszora

Azért így is jelentős volt az emberáldozat, sokan úgy is vélik, hogy felelőtlenség volt a katonákat a keleti frontra küldeni. A kor viszonyainak tükrében mi az igazság?

Magyarország, legalábbis az én meglátásom szerint egy sajátos kényszerpályán mozgott a két világháború között.

A trianoni békediktátum után a magyar társadalom szinte valamennyi tagja egyetértett abban, hogy revíziót kell előtérbe helyezni, és vissza kell szerezni az elveszített területeket. Ez 1938 és ’41 között sikerrel járt – német-olasz segítséggel, és legalább is kezdetben részleges brit, illetve francia „tudomásulvétellel”.

41-ben, amikor megindul a szovjet-német háború, felmerült a kérdés, hogy mit tegyen Magyarország.

Bárdossy László miniszterelnök amellett foglalt állást, hogy meg kellene próbálni a Teleki-féle semlegességi politikát fenntartani, viszont nagyon sokan — a katonai vezetés tagjai közül számosan — úgy gondolták, hogy gyors lefolyású lesz a német-szovjet háború.

Mivel a németek mellett már ott masíroznak a románok és a szlovákok, ezért sokan aggályoskodtak, hogy egy gyors német siker után vajon a visszatért területeket meg lehet-e tartani?

Ez volt az a kényszer, ami Magyarországot – legalábbis szerintem – belevitte a háborúba, és 1941 decemberében a Moszkva előtti német vereséget követően, amikor a Wehrmachtot megállítják és vissza is vetik a Szovjet Vörös Hadsereg csapatai, akkor már nem volt lehetősége arra Magyarországnak, hogy a német kérést, kívánságot visszautasítsa.

Volt bármi, amivel elkerülhető lett volna a vereség? Ki hibázott?

42 és ’43 azt igazolta, hogy nem lehetett elkerülni.

A magyar 2. hadsereg egy 200 kilométer kiterjedésű arcvonalat kellett, hogy védjen. Gondoljunk bele, 200 kilométer, az 200 ezer méter, és jut rá 200 ezer katona és munkaszolgálatos. Mintha minden méteren állna egy katona.

Esélytelen volt bármilyen mélységű védelmi vonalat kiépíteni, voltak olyan frontszakaszok, amelyeket nem tudtak, vagy egyáltalán nem is lehetett védeni. Ráadásul a szovjet Vörös Hadsereg 1943-ban ebben a térségben fölénybe került, így föl tudta morzsolni az ott lévő erőket.

Elsősorban nem is a magyarokra gondolok, mit rontott el a német hadvezetés? Összességében alakulhatott volna másképp?

A vereség és a veszteség mértékét lehetett volna csökkenteni.

Ezzel szemben már Sztálingrád esetében is kiadta Hitler a végzetes parancsot, miszerint a végsőkig ki kell tartani.

Emiatt közel százezer német katona esett hadifogságba, közülük mindössze ötezren tértek vissza 1955-re a szovjet hadifogságból., vagyis több mint 90 ezer német katona veszítette az életét a szovjet hadifogolytáborokban a Sztálingrádnál hadifogságba kerültek közül..

A magyar királyi 2. honvéd hadsereg is megkapta a parancsot a németektől, hogy tilos hátrálni, pedig egészen biztos, hogy kisebb lett volna a veszteség, ha a katonákat a szovjet áttörés után visszavonják az arcvonalból.

Fokozva egy kicsit a kérdést, maga a Barbarossa hadművelet is eleve kudarcra volt tehát ítélve?

Azt gondolom, hogy ez egy nagyon nehezen megválaszolható kérdés.

Utólag mondhatjuk azt, hogy persze, hiszen tudjuk, mi történt, de 1941 júniusában ezt nem lehetett előrelátni.

Ugyanakkor a Barbarossa-tervbe nem volt eleve kódolva a kudarc, ám a németek számításai számos területen nem jöttek be.

Például nagymértékben építettek arra, hogy a támadás után kiütköznek a Szovjetunió belső problémái, a nemzetiségi és egyéb ellentétek, ami gyors összeomláshoz vezet.

Ha szabad így fogalmazni, egy jobb és ügyesebb politikával, a faji gőgöt félretéve itt valóban érhettek volna el sikereket, hiszen jól tudjuk, a balti államokban felszabadítóként fogadták őket, sőt az ukránok nagy része is lelkesen fogadta a németeket, mivel abban bíztak, hogy végre lesz egy önálló államuk.

Erre kaptak némi ígéretet, ám ez végül nem teljesült, ami miatt sokan szembefordultak Németországgal, később a németek viselkedése, a német katonai és rendőri erők által elkövetett atrocitások teljesen megfordították az ukrán közvéleményt.

Így viszont a tervekkel szemben a Szovjetunió nem omlott össze, és idővel ki tudta használni hatalmas területeit és gazdasági erejét, és azt se felejtsük el, hogy két igen erős szövetségese is volt – Nagy Britannia és az Amerikai Egyesült Államok.

Végül egy személyes kérdés. A doni katasztrófában az Ön családja is érintett volt. Tud valamit arról, hogyan alakult a keleti fronton harcoló családtagjainak a sorsa?

A nagyapám sógoráról, Györki Istvánról tudjuk, hogy elesett a Donnál a harcokban, a nagyapám öccse, Szakály Sándor, aki után a nevemet kaptam, 1943. január 18-án tűnt el.

Nem sikerült róla több információt szerezni, noha a család, amennyire lehetett, ’45 után kereste a Vöröskereszten keresztül és más csatornákon is.

A veszteségi lajstromban mindössze annyit találtak, hogy Szakály Sándor tizedes, címzetes szakaszvezető ’43 januárjában a Donnál eltűnt.

A születésem előtt döntöttek úgy a nagyszüleim, szüleim, hogy ha fiúgyermek születik a családba, az viselje „pék Sanyi” nevét – azért nevezték őt így a családban, mert ő volt az első nem cipész-csizmadia a törökkoppányi Szakály famíliában, ő ugyanis pék lett.

Cikk küldése e-mailben

Comments are closed.