Sokat videótelefonálunk mostanában a vírus miatt. Úgyhogy sokan rá is jöttünk: szakma, hogy a képernyőn jól nézzünk ki. A szakmát nem tudjuk átadni néhány sorban, de egyszerű tanácsokat igen. Ezek némelyike kínos helyzeteket előzhet meg.
Egy ember látványát a képernyőn három tényező határozza meg: kinézet, helyzet, világítás. Ebben a sorrendben fogunk haladni.
Kinézet – hálóruha tilos, az alul semmi nem ajánlott!
Leggyakrabban egy helyben ülve videótelefonálunk, deréktól lefelé nem látszunk – lejárt poén, hogy a tévébemondó a zakó alatt bermudagatyában van. Mi is megtehetjük, de nem tanácsos, mert a legrosszabb helyzetben fogunk lelepleződni. Szóval: ne legyünk olyan ruhában és olyan állapotban, amilyet másnál kifogásolnánk. A túlzások elkerüléséhez megengedhetünk egy kis lazaságot. Ha ugyanis túl igényesek vagyunk másokkal szemben, akkor túltoljuk a saját kinézetünket is – amivel a többieket hozzuk zavarba, vagy leszünk, ha nem is nevetségesek, de megmosolyogtatók. A nők a mesterei ennek: ki tudják festeni magukat úgy, hogy ne is látsszon – ez a legnehezebb, és tart a legtovább. Szóval: egy kicsi fokkal kevésbé szépen nézzünk ki az optimálisnál.
Ami nyilvánvaló: alsóruha, hálóruha tilos. Kerüljük az apró mintás felsőket, mert furcsa rajzolatokat okozhat a képen (moarémintának hívják, a ruha mintájának és a pixelek négyzethálójának interferenciája okozza). Lehet ügyelni arra, hogy a háttértől elütő színt viseljünk, az alább említett mesterséges háttérnél okozhat érdekes jelenségeket, ha a ruha és a háttér azonos színű.
Helyzet – ne gesztikuláljunk, és ne üljünk „be” a kamerába
Akár laptoppal, akár telefonnal videózunk, mindenképpen a szokásosnál szélesebb látószögű lencsével állunk (ülünk) szemben, amely fokozottan nagyítja a hozzá közelebb levő tárgyakat. Ez az a jelenség, hogy a szelfi felnagyítja az ember orrát, vagy orcáját, ha az van a legközelebb a lencséhez. A megoldás: ne üljünk „bele” a kamerába: a távolság legyen 60 cm és 1 m között. Ekkor persze a mikrofontól is messzebb kerülünk – ezért meg kell találni az optimumot. (A megoldás a külön kamera és mikrofon, de ez nem várható el, csak a fél- és egészen profiktól…) Érdekes folyománya a nagy látószögű lencsének, hogy ha sokat és élénken gesztikulálunk, akkor kezünket a partnerek fenyegetően feléjük repülő nagy tárgynak érzékelhetik. Azt a 60 centi minimális távolságot minden testrészünk tartsa be…
Egyébként sem tanácsos sokat mozgolódni, a szoftverek folyamatosan gazdálkodnak a sávszélességgel: ha sok a változás képkockáról-képkockára, akkor rontják a képminőséget, csökkentik a képváltás sebességét: elmosódottak leszünk, és darabos lesz a mozgás. (Erős telefon és jó internetkapcsolat kell a jó minőségű „utcai” közvetítéshez: a sétálás vagy járművön utazás közben kézben tartott telefon esetében az egész kép folyamatosan változik, minden egyes képpont más és más egyik képkockáról a másikra, ezt feldolgozni és továbbítani sok lóerő és sok megabit/másodperc.)
Több videótelefon-szoftvernél is be lehet állítani „vetített”, hátteret, amely kitakarja mögülünk a valóságot. Jó megoldás, egyszerű, alkalmas az önkifejezésre, hangulatjelzésre stb. De mindig marad körülöttünk „visszfény”, egyrészt, mert a szoftver nem tökéletes, nem tudja tökéletesen meghatározni, hol végződik a téma, és hol kezdődik a háttér. Másrészt pedig, ha mozgunk, akkor ezt a bonyolult számítást másodpercenként 10-szer, 24-szer el kell végezni, tehát lemarad, még kifejezettebb lesz körülöttünk a visszfény, avagy egy pillanatra láthatóvá válik a valóság. Készítsünk egy fotót a hátunk mögötti térről pont onnan, ahol a kamera szokott lenni, és amikor épp rend van, majd használjuk ezt háttérnek…
Világítás – egy fényforrás kevés
A világítás összefügg a helyzettel: a home office középpontja egy asztal, amelytől jó esetben balra van egy ablak. Az ablak nagy felületű fényforrás, amely elmosódott árnyékokat hoz létre: ez jó. Ha jobbra van az ablak, az is jó. Ha pont szemben van, az nem kedvező, de elviselhető, ilyenkor mi magunk forduljuk el olyan 15°-nyit, és máris lesz valamennyi árnyék az arcunkon. Ugyanis az árnyékok „rajzolják” ki a tárgyak (mármint a kép tárgyai) részleteit.
Este mesterséges világítást kell alkalmaznunk. Az alapszabály (videózáshoz): egy fényforrás kevés. Számos laptopban van egy LED a kamera mellett – szép gesztus, de egyrészt a fent említett 60 centis távolságban vajmi keveset ér, másrészt pont szemben van, tehát nem vet „rajzos” árnyékot. Az íróasztalt megvilágító lámpát fordítsuk valamilyen világos színű, nagy felület (fal) felé, az onnan visszavert fény pótolja a valamennyire az ablak szórt fényét. Ezt az eljárást nevezik a fotósok „derítésnek”, a szobában jellemzően a hátunk mögött van a mennyezeti lámpa, tehát az arcunk sötét, ez ellen alkalmazhatunk derítést. A több fényforrás tehát: a mennyezeti lámpa és minimum egy derítőfény. A fotósok alaphelyzetben három fényforrást használnak: főfény, mellékfény, derítés, a fényerősség csökkenő sorrendjében. Home video alkalmával azért legtöbbször elég kettő: főfény, derítés.
Hang – a külön mikrofon kényes pillanatokat menthet
A laptopba, telefonba épített mikrofonok kiegyenlítik a beszélő hangjának esetleges erősségváltozásait, ami nagyon sok esetben a beszélő hangjához erősíti a háttérzajt. (A tapasztalatok szerint a prospektusban szereplő „dedikált háttérzajszűrő mikrofon” nevű tétel nem sokat használ.) Gyakori, hogy a másik szobában beszélő családtagot jobban hallja a partner, mint a beszélő… A megoldás a külön mikrofon. Céges beszélgetéshez erősen javasoljuk, előfordulhat, hogy a szomszéd asztalnál ülő kényes témáját értelmezni tudja a mi partnerünk.
Legvégül pedig a zavaró események kezelését említjük: a váratlanul a képmezőben megjelenő családtagot, szeretőt, házi kedvencet, lehulló berendezési tárgyat eltüntetni már nem tudjuk, tehát reagáljuk le, mutassuk be, majd rövid úton, de szelíden (kevés mozgással, ugye) távolítsuk el. („Igazából szerelem”, Hugh Grant: „Mosolyog, integet, el”.)
