Űrkutatási szenzációk, amelyek közelebb vittek minket az Univerzum megértéséhez

A tavalyi év néhány melléfogást leszámítva bővelkedett űrkutatási szenzációkban, amelyek közelebb vittek minket az Univerzum megértéséhez. Miről maradtunk le és mi várható idén a csillagászatban?

Bár a Földre zuhanó különböző objektumok száma több milliárdra tehető, beleértve a porszem méretűeket is, azok tanulmányozása különös problémát vet fel.

A Föld légkörébe érve minden zuhanó test megpörkölődik a jókora súrlódástól Nagy részük teljesen el is ég, más részük pedig égési sérülésekkel együtt csapódik be a Föld felszínébe.

Egy biztos, a légkör és a becsapódás mindenképp megváltoztatja azok tulajdonságait, így nem tudjuk a lezuhanó objektumokat úgy vizsgálni, ahogy azok az űrben viselkedtek. Mintha a Föld légköre által már megsütött, kész űrsüteményt vizsgálhatnánk csak, az összetevőket és a recepteket viszont nem ismerhetjük.

Érintetlen űrpor

A NASA OSIRIS-Rex missziójának viszont sikerült nyers összetevőket hoznia a Földre. A 2016-ban útjára bocsátott űrszonda 2018-ra érte el a Bennu nevű kisbolygót, amely körül időzött egy ideig, majd le is szállt a felszínére, hogy mintát gyűjtsön onnan. Körülbelül negyed kiló port és törmeléket szedett össze, majd elindult vissza a Föld felé. Az űrszonda tavaly, szeptember 26-án volt a legközelebb a Földhöz, amikor kilökte magából a biztonságosan becsomagolt aszteroida mintát, amely Földet is ért. Maga az űrszonda azonnal tovább is állt, hogy következő misszióba kezdjen, a felszínre zuhant mintát tartalmazó edényt pedig összegyűjtötték a kutatók, akik azóta is extrém odafigyeléssel bontogatják azt – egyelőre sikertelenül. A NASA azt ígéri, hogy talán 2024 első felében sikerül majd kibontani, de komplikációk miatt új mintanyitó eszközök fejlesztésére van szükség, hogy az aszteroida törmelék semmiképp se szennyeződjön. A vizsgálatnak baljós oldala is van, a Bennu kisbolygó ugyanis jelenleg a Föld felé tart és csekély, de nem elhanyagolható 0.037 százalékos eséllyel el is találhatja bolygónkat valamikor 2182-ben.

Vulkánok a Vénuszon

A Vénusz vulkanikus tevékenysége ugyan nem friss felfedezés, de tavaly sikerült erős bizonyítékokat találni arra, hogy a bolygó a mai napig vulkanikusan aktív. Az Alaszkai Egyetem kutatói az 1989-ben indult Magellán-misszió különböző időpontokban, de a Vénusz ugyanazon területéről készült képeket hasonlították össze és találták meg nyomait egy vulkánkitörésnek, amely megváltoztatta a bolygó felszínét. Ez megerősítette az elméletet, hogy a Vénusz a ma is vulkanikusan aktív.

A felfedezés különösképpen érdekes lehet, hiszen egy egyelőre nem bizonyított elmélet szerint a Földön az élet mélytengeri árokban, vulkanikus tevékenységek által létrehozott extrém körülmények között alakulhatott ki, így akár a Vénusz vulkánjai is alkalmasak lehetnek arra, hogy az élet valamilyen extrém formája kialakulhasson – még akkor is, ha az esély rendkívül alacsony.

Kozmikus stopperórák

A gravitációs hullámok kutatása lenyűgöző mérőeszközök sorát hozta létre, mint a 4 km hosszú LIGO detektor, hiszen ezek kutatása alapvető a Világegyetem kialakulásának vizsgálatához.

A NANOGrav nemzetközi tudományos együttműködés viszont pulzárokat, sebesen forgó neutroncsillagokat állított csatasorba a gravitációs hullámok keresésére. Ezek a gyorsan forgó objektumok óramű pontossággal villognak az Univerzumban, viselkedésük rendkívül kiszámítható, kozmikus világítótoronyként funkcionálhatnak.

A gravitációs hullámok viszont képesek a pulzárok és a Föld közötti teret hullámoztatni, így, bár a pulzár villogása pontos, a hozzánk érkezett fény már nem biztos, hogy az lesz. A NANOGrav kutatói 43 pulzár 15 éven keresztül mért adatait vizsgálták és vetették össze egymással, elképesztő pontossággal, mivel az Univerzum különböző pontjain található különböző pulzárok egymást ellenőrzik, így kiejtve bármilyen esetleges ismétlődő hibát. A tavaly publikált eredmények nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy az alacsony frekvenciás gravitációs hullámok kutatása felgyorsuljon és közelebb kerüljünk a fekete lyukak és az Univerzum kialakulásának megértéséhez.

A Sötét Anyag nyomában – itthonról is

Tavaly elstartolt az Európai Űrügynökség (ESA) egyik legnagyszabásúbb programja, az Euclid, melynek célja a sötét energia és a sötét anyag kutatása. A tavaly felbocsátott űrteleszkóp célja létrehozni egy 3D-s képet a Világegyetemről, több milliárd galaxisával együtt.

A 3D ebben az esetben nem olyan 3D, amilyenre gondolnánk, az Euclid esetében a harmadik dimenzió nem a tér, hanem az idő, amely tervek szerint 10 milliárd évet fog lefedni, azaz kép helyett filmet várhatunk.

A missziónak magyar tagjai is vannak, mint Kovács András, a Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont munkatársa és Szapudi István, a Hawaii Egyetem kutatója, akik főként a felvételek elemzésében vesznek majd részt. Rácz Gábor, a Jet Propulsion Laboratory munkatársaként pedig az Euclid szimulációkon dolgozott.

Sok hűhó

A tavalyi évben több olyan szenzációs felfedezés történt, amiről végül kiderült, hogy több volt a füstje, mint a lángja. Az egyik legnagyobb szenzáció a K2-18b exobolygó atmoszférájában található dimetil-szulfid nyomai, melyre a James Webb űrteleszkóp bukkant. Ez az egyébként földi körülmények között teljesen hétköznapi vegyület ugyanis jelenlegi ismereteink szerint kizárólag szerves élettani folyamatok eredményeként jött létre, azaz valamiféle élőlény – a Földön főleg tengeri alga – tudja termelni azt. A kutatók viszont óva intenek, mert a dimetil-szulfid nyomai összekeverhetők más, hétköznapi vegyületek nyomaival, ráadásul könnyen lehet, hogy más kémiai folyamatok is termelhetik ezt a vegyületet, amit még nem ismerünk, így egyáltalán nem jelenthetjük ki, hogy az élet nyomaira bukkantak a K2-18b esetében.

A másik legnagyobb szenzáció egy hozzánk közeli, rendkívül fényes csillaghoz, a Betelgeuzéhez köthető, amely nyáron megijesztette az eget kémlelőket. Az Orion csillagképben található hatalmas vörös óriás akkora, hogy ha a mi Naprendszerünknek lenne a középpontja, akkor a felszíne közel a Jupiterig tartana. A csillag életének vége felé jár és lassan pulzál fényessége, amelynek utolsó fázisa várhatóan egy szupernóva-robbanás lesz. Egy japán kutatócsoport, amely a csillag fényességének szokatlan változását vizsgálta, tavaly azt jósolta, hogy ez a robbanás a következő akár száz évben bekövetkezhet.

Ez soha nem tapasztalt csillagászati esemény lenne, amit még fényes nappal is szabad szemmel látnánk a Földről. Az emberiség történetének leglátványosabb eseménye lehetne. Valójában mégsem érdemes aggódnunk, második blikkre a számítások hibásnak tűnnek, a Betelgeuze feltehetőleg 100 000 évig még stabil marad.

Célkeresztben a Hold

A Világegyetem egyre közeledik hozzánk – mi sem példázza ezt jobban, hogy 2023-ban még a Vatikán is saját műholdat állított pályára, amely Ferenc Pápa könyvének nanoméretű másolatát tartalmazza. Szakértők szerint 2024-ben, közel 50 év kihagyás után újra főszerepet kaphat a Hold, ami a közelmúltban startolt Aretmis program révén dominálhatja idén az űrtudományt, de valószínűleg folytatódik az exobolygó kutatás virágzása is és elképzelhető, hogy idén lakható exobolygókra bukkanhatnak a csillagászok. A mesterséges intelligencia rohamos fejlődése is utolérheti az űrkutatást, támogatva a kutatók munkáját ahhoz, hogy egyre közelebb kerüljünk a Világegyetem titkainak feltárásához.