Himlő, járványos gyermekbénulás, torokgyík, tetanusz, szamárköhögés, kanyaró, bárányhimlő, fertőző májgyulladás, vírusos agyhártyagyulladás – súlyos, nem egyszer világjárványokat okozó betegségek, amelyek ellen az oltások bizonyultak a leghatékonyabb fegyvernek.

A fertőző betegségek története végigkíséri az emberiség történelmét. A járványok egészen a 20. századig több áldozatot követeltek, mint a háborúk.

A járványos méreteket öltő fertőzések közül az egyik legsúlyosabb a fekete himlő volt, az óriási fájdalmakkal járó betegség gyakran okozott sebeket az arcon és a testen. Minden harmadik fertőzött ember belehalt. A himlő okozta utolsó halálesetet a világban 1977. október 26-án regisztrálták Szomáliában, az első himlőmentes év az emberiség történetében. (A még az ÁNTSZ által készített összeállításból kiderül, hogy 1978. lett volna az első ilyen esztendő, de egy birminghami labor két munkatársa az intézet professzorának hibája miatt megfertőződött. Egyikőjük bele is halt – így valójában ő az utolsó áldozat – maga a professzor pedig öngyilkos lett.)

A himlő azonban nem magától tűnt el a Földről, hanem egy védőoltásnak köszönhetően, amelynek a felfedezése Edward Jenner angol orvos nevéhez fűződik.

Tulajdonképpen a himlőoltás volt az első mesterséges immunizálás, az első védőoltás annak ellenére, hogy több ezer éve Afrika és Ázsia népei már használtak valami hasonlót.

Ők az úgynevezett inokulációt alkalmazták, ami annyit tett, hogy a fertőzött váladékot nyílt sebekbe dörzsölték, vagy porított himlővart szívtak fel a kokainhoz hasonlóan az orrukon át („Egy csík himlőt kérnék” – mondták). Ezzel egy enyhébb lefolyású megbetegedést idéztek elő, hogy elkerüljék a súlyosabb, akár halálos kimenetelű fertőzést. Ezzel a módszerrel azonban csak önmagukat tudták valamelyest megvédeni, a kórokozót azonban terjesztették, ezzel pedig hozzájárultak az újabb és újabb járványok kialakulásához.

Európában azokban az időkben évente átlagosan 400 ezer áldozatot követelt a himlő, egy lényegesen alacsonyabb lakosságszám mellett. A járványok sosem voltak tekintettel vagyonra, rangra, nem kímélték az uralkodókat sem: I. József magyar király is himlőben halt meg 1711-ben. I. József császár is a ragály áldozata lett, Mária Terézia is elkapta a fertőztést, őt azonban sikerült meggyógyítani, miként korabeli szenzációnak számított Mary Wortley Montague esete is, akinek férje volt Konstantinápolyban az angol nagykövet.

Őt 1718-ban az inokulációval mentették meg, amelynek alkalmazását később Londonban, a királyi udvarban maga is szorgalmazta. Olykor még a harcok kimenetelét is eldöntötte a járvány. Az 1870-es francia-porosz háborúban például 27 ezer francia katona himlőben halt meg, míg német oldalon mindössze 300 ilyen esettel számoltak, mivel akkoriban Poroszországban már rendszeresen oltottak a betegség ellen.

Az 1800-as évek végén azután egy falusi orvos, Edward Jenner felfigyelt rá, hogy a tehénhimlővel fertőződött fejőnők immunissá váltak a vírussal szemben is. Az inokulációt továbbfejlesztve a tehénhimlő váladékából injekciót (oltást) készített, azzal beoltott egy gyermeket, aki immunis lett a kórral szemben. A vakcinációban (vacca=tehén) a tehénhimlő vírust a 19. század közepétől enyhe lefolyású fertőzést okozó vírusra cseréltek az oltóanyagban.

De már a tehénhimlővel is ezreket oltottak be a kontinensen, Magyarországon elsőként a Bécshez közel fekvő Sopronban használták Jenner vakcináját 1799-ben. Hell Nepomok János megyei főorvos több száz gyermeket látott el védőoltással. Erről így írt a Magyar Kurír 1802 kora őszén megjelent száma (III.kötet,27.lap):

Vélekedésünk szerint drága Magyar Hazánkban is legelőször szerencsés jó folyamattal Hell oltott Sopronban.

(Ismert, Kölcsey Ferenc is a himlő miatt lett vak az egyik szemére.)

A védőoltás eredményeként fokozatosan himlőmentessé vált Európa, majd Észak-Amerika és a többi földrész is. Az utolsó járvány Koszovóban tört ki, ahova egy Mekkából hazatérő zarándok hurcolta be, 175 fertőzöttből 35 halt meg.

Versenyfutás a halállal

Az 1800-as évek végén Európában a középkori pestis járványhoz hasonló méretű torokgyík-járvány dúlt. A torokgyíkot (diftéria) a kínai, indus, zsidó, arab, görög és latin leírások egyaránt a legveszedelmesebb gyermekkori betegségként emlegetik.

A fertőzés kezdeti tünetei a megfázáshoz, meghűléshez hasonlítanak, melyet enyhe láz, torokfájás, hidegrázás kísérhet. A hátsó garatfalon fekélyek jelennek meg, majd egy fehéres-kékes úgynevezett álhártya képződik. Ez rekedtséget, hangadási képtelenséget és ugatásszerű köhögést okozhat. Hasonló elváltozások jelenhetnek meg az orrban, a gégében a szemeken, a hüvelyben és a bőrön is.

Annak ellenére, hogy tüneteit rengeteg nyelven leírták, és számtalan gyógymódot ajánlottak gyógyítására, a vele foglalkozók megegyeztek abban, hogy a betegek túlnyomó többsége rettenetes kínok között hal meg. A felső légutakon megjelenő hártya ugyanis onnan leválva elzárja a légutakat, és fulladásos halált okoz.

A legrégebbi héber orvosi leírás szerint egy-egy diftéria járvány következtében egész tájak néptelenedtek el. Avicenna, Hippokrates, Galenus a II. században kitűnően írják le a Szibériában, Egyiptomban és Mezopotámiában dúló járványt. Galenus már ragályos betegségről írt. A legrégebbi gyermekgyógyászati könyv (i.e. 260.) „halálos torokbetegségnek” nevezte a gyakran fulladás következtében beálló halállal járó fertőzést.

A középkorban végigszáguldott a fertőzés Ázsián és Európán, de egy-egy területen a járvány 20-30 évig is fennmaradt. A spanyolok „garotillo”-nak nevezték, amely a halálraítéltek nyakára erősített, fullasztó vaspántot jelentett. A 19. században Franciaországba úgy befészkelte magát a betegség, hogy csak rövid járványmentes időszak voltak, amikor az emberek fellélegezhettek. A betegséggel foglalkozó francia orvos klasszikus leírását adta a kórnak, ő különítette el más torokbajoktól és nevezte el a jellemző tünetéről diphtheritisnek (diphthera=bőr).

Hazánkban a betegség első leírása 1357-ből származik. Később, a mohácsi vész után, már számtalan néven jelenik meg a különböző leírásokban: gőggyék, torokgyék, torokgyík, büdösgőg, gőgbéka, csikorgó megfújtás stb. Bocskay István Báthory Zsigmondnénak gyógyításhoz ajánlotta a kígyókő alkalmazását, ami egy quarz-féle kövecske, amely a hiedelmek szerint a kígyók szájából kifújva szilárdul meg. Sokan alkalmas gyógymódnak hirdették az érvágás alkalmazását, de az ajánlott gyógyírek között megtalálható a fokhagymás sertés gané és a mézes kutya gané is. Az 1800-as években a halálozás átlagosan 40 százalékos volt, de akadtak területek, ahol a 80 százalékot is elérte.

Mint a Semmelweis Múzeum vonatkozó anyagából kiderül: a betegségért felelős Corynebacterium diphtheriae baktérium felfedezése Ervin Klebs (1834–1912) német mikrobiológus nevéhez fűződik, a diftéria halálos toxinjának, vagyis az élő szervezetben termelődő káros anyagának előállítása és elemzése pedig Pierre Paul Emile Roux (1853–1933) és Alexandre Yersin (1863–1943) francia mikrobiológusoknak, a párizsi Pasteur Intézet munkatársainak köszönhető.

A következő áttörés a betegség leküzdésében Emil Adolf von Behring (1854–1917) német bakteriológus munkájával következett be, aki 1890-ben felfedezte a diftéria antitoxinját, vagyis azt az ellenanyagot, amelyet a szervezet a káros anyag hatására termel. Kutatásaiknak és korszakalkotó felfedezéseiknek hála megkezdődhetett a diftéria elleni védőoltás és a korábbinál hatékonyabb gyógyszer kidolgozása. A diftéria elleni oltóanyagot Gaston Ramon francia biológus tökéletesítette 1924-ben.

Emil von Behring munkásságának legnagyobb eredménye a diftéria és a tetanusz elleni passzív immunizáció felfedezése volt: ennek során az adott baktérium elpusztítására alkalmas ellenanyagot tartalmazó szérumot fecskendeznek a szervezetbe. A diftéria elleni immunizáció felfedezéséért Emil von Behring Nobel-díjat kapott 1901-ben. (Ez volt az első orvostudományi és élettani sikerért odaítélt Nobel-díj.) A vérsavóban lévő ellenanyagot ő nevezte el antitoxinnak.

Behring azokat az eredményeket fejlesztette tovább és vitte sikerre, amelyeket a magyar Hőgyes Endre és Fodor József az immunizálás kapcsán elért az 1880-as években.

Hazánkban a diftéria elleni védőoltás bevezetéséről megoszlott a szakemberek véleménye. Az 1930-as években élénk vita bontakozott ki arról, hogy szükséges-e a gyermekek beoltása, végül 1938. január elsején életbe lépett – a világon elsőként – a kötelező diftéria elleni védőoltást elrendelő törvény. Az oltást háromszor kellett volna megismételni, de a lakosság nagy része az egyszeri oltástól is tartott. A problémát Faragó Ferenc (1905–1950) bakteriológus, az Országos Közegészségügyi Intézet kutatóorvosa oldotta meg, aki anatoxin praecipitatumával lehetővé tette az egyszeri oltást.

Kiemelkedő a magyar védőoltási rendszer 

A himlő és a diftéria elleni védőoltás története is bizonyítja: ha nem lennének védőoltások, nagyon sokan nem érnék meg a felnőttkort, vagy erejük teljében ragadná el őket a halál.

Magyarország ezért is döntött úgy sok évtizeddel ezelőtt, hogy minden lehetséges védelmet megad a felnövekvő nemzedékeknek: a sok ország által példának tekintett magyar oltási rendszerben a 11 kötelező gyermekkori védőoltás mellett évek óta térítésmentesen elérhető a rákmegelőző HPV-vakcina is. Emellett több oltást is ajánlanak a gyermekeknek (és a felnőtteknek is): a kullancsencephalitis, a meningococcus baktérium okozta gennyes agyhártyagyulladás, illetve az  influenza elleni vakcinát. A legnépszerűbb ezek közül az utóbbi: az Innovatív Gógyszergyártók Egyesületének korábbi felmérése szerint a lakosság 29 százaléka oltatta be már magát influenza, 9 százalék kullancs okozta agyvelőgyulladás és 4 százaléka járványos agyhártyagyulladás ellen.