550 éve született a csodálatos Michelangelo – De mitől olyan különleges ő?

550 éve, 1475. márciusában született Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simoni. A világ legnagyobb művészének kikiáltott mester, akinek műveihez milliószám áradnak a csodálói félezer éve. Gazdagon is szegénységben élő, a lecsúszó rokonsága által lenézett és kiszipolyozott, mogorva, magányos, csúnya és a testi higiéniával nem sokat törődő, bigott és babonás ember volt, akire Róma és Firenze urai a legnagyobb feladatokat bízták, és akit folyvást megaláztak. A reneszánsz ember mintaképe – a reneszánsz világ esküdt ellenségét, Savonarolát csodálta.

Michelangelo meggyőződése szerint a 11-12. századi Itália történelmének nagyasszonya, Matilda di Canossa leszármazottja volt, de ezt a világon semmi sem bizonyítja.

Fölmenői egykor sikeres és vagyonos, majd sikertelenné vált és elszegényedett bankárok voltak.

Az apja már csak egy alacsony beosztású köztisztviselőként dolgozott Capresében, a Firenzétől 100 km-re fekvő kis településen, ahol második fia, Michelangelo megszületett.

Pár hónapos volt, amikor visszaköltöztek Firenzébe. Michelangelo számára az volt a szülőváros, a biztos pont a nagyvilágban.

A családi vagyonból egy apró birtok és egy kis márványbánya maradt. Abból éldegélt a család, nem túl fényesen.

Michelangelo hatéves volt, amikor édesanyja meghalt és hátrahagyott négy árva fiút. Michelangelo a dadájával és annak kőfaragó férjével élt Settignanoban, ahol az apja márványbányája volt. Ott szeretett bele a márványba és a kőfaragásba.

Később úgy fogalmazott, hogy a dajkatejjel együtt szívta magába a véső és kalapács használatának fortélyait.

Az apa, a testvérek, a nagybácsik és nagynénik – ez volt Michelangelo számára a család egész életében. Sok-sok konfliktussal, veszekedéssel, hol egyik, hol másik testvérével, hol az apjával, valamelyik nagybátyjával, de nagyon erős kötődéssel.

A család számára a csődök, leégések, vesztes perek ellensúlyaként Michelangelo volt a stabil pénzforrás, a fejős tehén. Michelangelo magának való agglegényként élte le hosszú életét.

A David szobrot Michelangelo 29 évesen készítette

A festő, a szobrász abban a korban egyszerű kézművesnek számított, mint egy szabó vagy asztalos. Általában alacsonyabb sorból is származtak. Alacsonyabból, mint Michelangelo.

Persze voltak köztük híresek és búsásan megfizetettek, mint a legmagasabb körökben foglalkoztatott, divatos szabók, aranyművesek között is.

Mindenesetre, amikor a föltételezett előkelő származására büszke apa látta, hogy fia rajzolgatással tölti az idejét és a kőfaragó műhely körül koslat, kétségbeesett. Michelangelo korabeli életrajzírója, Ascanio Condivi szerint

…apja és ennek testvérei, kik a művészetet gyűlölték, megharagudtak reá, és gyakran alaposan el is verték, mert… szégyennek tartották, hogy saját házukban honoljon.

Firenzébe küldték a gyereket grammatikát tanulni, de az iskola nem nagyon érdekelte, inkább a templomokat járta, a képeket másolta, festők társaságát kereste.

Firenze akkor a művészetek és a tudomány első számú központja volt Itáliában.

A Signoria (a városi tanács), a Mediciek, a bankárok, a kereskedő céhek egyaránt bőkezűen támogatták a művészeteket. Itália messze legerősebb festőcsapata ment Firenzéből Rómába, hogy megfesse a Michelangelo kisgyerekkorában elkészült Sixtus-kápolna oldalfalait.

Hiába volt Domenic Ghirlandaio a kor leghíresebb festőinek egyike, az apa nem örült, hogy 13 éves fia az ő tanonca lett, viszont, ha már így alakult, egy évvel később az apa meggyőzte Ghirlandaiót, hogy adjon fizetést a fiának.

Ez teljesen szokatlan kérés volt, de Ghirlandaio engedett, mert volt szeme a kiugró tehetség felismerésére.

Firenze ura, Lorenzo de Medici – Il Magnifico – kérdésére is Michelangelót nevezte meg legtehetségesebb tanítványaként.

Be is került az ifjú a Mediciek által alapított humanista akadémiára, ahol nemcsak szobrászatot tanult, hanem matematikát, teológiát, filozófiát is. Többek között a kor két legnagyobb filozófusa, Marsilio Ficino és Pico della Mirandola volt a mestere.

Egy másik híres tanára, Poliziano bíztatására 17 éves korában, 1492-ben készítette el első, számontartott művét, a Kentaurok csatája című szoborcsoportot.

Ebben az évben vágta őt orrba diáktársa, Pietro Torrigiano úgy, hogy a károsult ferde orral élje le az életét, és amúgy sem túl vonzó ábrázata még csúnyább legyen. Michelangelo nem volt hiú ember, a külsejével nem sokat törődött. A Sixtus-kápolnában is jó rondára festette magát Holofernes alakjában.

Ennél rosszabb is történt ebben az esztendőben: meghalt Lorenzo de Medici, és megváltoztak a viszonyok Firenzében. Michelangelónak el kellett hagynia az Akadémiát. Visszaköltözött az apai házba.

A Keresztrefeszítés című faszobrával megvesztegette a Santo Spirito templom és kórház priorját, hogy beengedje őt a hullaházba anatómiai tanulmányokat folytatni, halottakat boncolni.

Michelangelo folyamatosan bővítette anatómiai ismereteit. A holttesteken kívül az eleven meztelen testek tömegét figyelte meg nemcsak modelljein, de a római közfürdőkben is, amelyeket gyakran látogatott, noha egyébként nem volt kenyere a tisztálkodás.

Ezt olvassuk erről Ross Kingnek a Sixtus-kápolna megfestéséről szóló könyvében:

„A művészeti anatómia manapság körülbelül hatszáz szót és kifejezést használ a csontok, izmok és inak megjelölésére; egy értő becslés szerint Michelangelo szobrain és festményein legalább nyolcszáz pontosan ábrázolt anatómiai struktúra ismerhető fel./…/…művei rendkívüli hűséggel jelenítenek meg olyan részleteket, amelyek megnevezésével az orvosi anatómia tudománya még ötszáz év elteltével is adós maradt.”

18 éves korában Michelangelo megvette élete első nagy márványtömbjét, amelyből egy életnagyságúnál nagyobb Herkules szobrot faragott ki.

1494 januárjában Firenzében szokatlanul sok hó esett, és Piero de Medici, Il Magnifico utóda megbízta Michelangelot egy hószobor kifaragásával. Ez remekül sikerült.

Az ifjú szobrász visszatérhetett a Medici-udvarba, de akkor jött Savonarola, és Michelangelo elhagyta Firenzét. Még Savonarola uralkodása alatt visszatért, de megrendelést nem kapott. Pedig Michelangelóra már kamaszkorában is nagy hatással volt a Firenzét megőrjítő fanatikus szerzetes, és egész életében újra és újra elővette a prédikációit.

Az egyik Medici rábeszélte az ifjú szobrászt, hogy az egyik szobráról hazudja azt, hogy a földből kiásott ókori mű, mert így sokkal több pénzt kaphat érte Rómában. Sikerült is értékesíteni a művet jó pénzért Raffaele Riario bíborosnak. A csalást leleplezték, de a bíborost annyira lenyűgözte a szobor, hogy meghívta Michelangelót Rómába.

Itt kapta Franciaország vatikáni követétől a megbízást a Pietára.

A Pietá revelációként hatott a művészek, műértők és potenciális megrendelők körében. Csodájára jártak, és minden idők egyik legnagyobb szobrászati remekművének ismerték el rögvest elkészülte után.

A 24 éves Michelangelo egy csapásra a legelismertebb művész lett Itáliában, a nála 23 évvel idősebb Leonardo da Vincivel egy szinten.

Mire a Pietá elkészült, Savonarolát már kivégezték, és Firenze ismét a reneszánsz városa lett. Michelangelót visszahívták, és

megbízták őt azzal, hogy készítse el Dávid hatalmas szobrát a szabad Firenze szimbólumaként. A szobor 1504-re készült el, és a Pietával együtt Michelangelo leghíresebb szobra lett. A szobrász ekkor 29 éves volt. És életének bő kétharmada még előtte állt.

Az óriást legyőző Dávid négy és fél méter magas szobrát a firenzeiek Óriásnak – Il Gigante – nevezték.

A rendkívüli testi és lelkierő, a testi és szellemi tökéletesség megtestesüléseként néztek – és néznek azóta is – a szoborra.

A Dávid véglegesítette Michelangelo státuszát a szobrászok élén. A legnagyobb nevekből álló konzultációs testületet hívtak össze, hogy a Dávid elhelyezését megbeszéljék.

Ebben benne volt Leonardo da Vinci, Sandro Botticelli, Ghirlandaio, Andrea della Robbia stb.

Ők döntöttek úgy, hogy a Városháza, a Palazzo Vecchio előtt, a Piazza della Signorián, Firenze közéletének középpontjában álljon a szobor.

Ma már csak a másolata áll ott, az eredetit az Academia épületébe szállították, ahol nincs kitéve az időjárás viszontagságainak, a forgalom ártalmainak, a savas esőnek.

II. Gyula pápa megbízásai

A meztelen test ábrázolásának abszolút tilalma a 15. század elején oldódott fel, amikor felfedezték és példaképnek tekintették az ókori szobrokat.

De nagyon hosszú ideig tartott, amíg az abszolút tilalomból teljes elfogadás lett.

A festő és szobrász tanoncokat már rég akt modellekkel tanították, amikor a megrendelők jó része még elutasította a meztelenséget.

Dávid péniszét is fügefalevél-füzérrel kellett (egy ideig) eltakarni. Izraelben még 1995-ben sem fogadták el Jeruzsálem fővárosként való megalapítása háromezredik évfordulójára Firenze városa által ajándékba küldött Dávid-másolatot, amíg nem adtak rá alsónadrágot.

A Dávid elkészülte után a Signoria elhatározta, hogy tanácstermét a két legnagyobb mesterrel festeti meg, az ő versengésük színhelyévé teszi.

Az egyik falat Leonardo da Vinci kapta az Anghiari csata megörökítésére, a másikat Michelangelo a Cascinai csatáéra. Egyik sem készült el, de a mesterek mindkettőhöz megalkották az úgynevezett kartonokat, a végleges méretű szénrajzokat. A két több mint 100 négyzetméter nagyságú vázlatot kiállították a Santa Maria Novellában.

Firenze népe lelkesen özönlött a templomba, és a vázlatok láttán meg lehettek győződve arról, hogy városuk tanácsterme a képzőművészet páratlan csodája lesz.

De nem lett az.

Leonardo kipróbált egy új technikát a freskóhoz. Nem vált be, a festék lepergett, Leonardonak elment a kedve az egésztől. Michelangelo hozzá sem kezdett a festéshez.

A kartonok elvesztek, egy másolatról készült festmény alapján lehet valami fogalmunk arról, milyen lehetett volna a vázlatában is lélegzetelállítónak mondott nagy freskó.

Mindenesetre ezeknek a kartonoknak a fogadtatása jelentős szerepet játszott abban, hogy Michelangelóra bízták a Sixtus-kápolna nagy freskójának megfestését.

A Cascinai csata megfestéséhez azért nem kezdhetett hozzá a mester, mert II. Gyula pápa Rómába rendelte, és megbízta őt a síremléke megalkotásával.

A pápa szerényen egy monumentális mauzóleumra gondolt. Egy olyan kolosszusra, amely valamennyi pápa emlékművét felülmúlja. Száz tonna márvány várt Michelangelo római műhelye mellett a szobrász vésőjére és kalapácsára.

Michelangelo boldogan követte a pápa gigantomániáját. 16 méter magas mauzóleumot tervezett, negyvenvalahány életnagyságú szoborral, a tetején egy háromméteres II. Gyula pápával.

Nyolc hónapot töltött Carrarában, hogy felügyelje a márványtömbök kitermelését.

A pápa gigantomániája azonban végül Michelangelo ellen fordult. II. Gyula úgy döntött, hogy az emlékművét nem az eredeti tervek szerint a San Pietro in Vincoliban állítsák fel, hanem az egyház legelső templomában, a Szent Péter sírjára épült Szent Péter-bazilikában, amely azonban már ramaty állapotban volt.

II. Gyula elrendelte a régi bazilika lerombolását és egy új felépítését. Mire Michelangelo visszatért Carrarából a rengeteg márvánnyal, már megszületett a pápai döntés, hogy az új bazilika iszonyatos költségeire való tekintettel, a síremlék tervét jegelik.

A pápa nem is fogadta a protestálni készülő szobrászt, akit az ajtónálló durván el is zavart. A halálra sértett mester utasította szolgáit, hogy adják el a műhelyét szerszámostul, mindenestül a zsidóknak, és az új bazilika alapkőletételének az előestéjén elviharzott Rómából, azzal, hogy ő többet oda be nem teszi a lábát.

Firenzében még dolgozott egy kicsit a Cascinai csata vázlatán és néhány megkezdett szobron, de elsősorban II. Bajezid szultán felkérése izgatta. A szultán arra kérte föl, hogy építse meg a világ leghosszabb hídját a Boszporusz fölött. Michelangelo Remélte, hogy eljuthat Konstantinápolyba, és létrehozhatja ezt a mérnöki remekművet.

A pápa azonban közben már eldöntötte, hogy Michelangeloval festeti meg a Sixtus-kápolna nagy mennyezeti freskóját, és levelekkel bombázta a Signoriát, hogy zavarják vissza Rómába a szökevényt, akit azonban hajthatatlannak mutatkozott.

Firenze vezetői már attól tartottak, hogy a harcias pápa katonasággal megy Firenzébe, hogy Michelangelot visszaszerezze.

A pápának azonban másutt volt háborúzni valója. Maga vezette győzelemre seregeit Bolognába, és oda rendelte magához Michelangelót. Ekkor már nem állhatott ellent. Megjelent Bolognában. Elkészítette a diadalmas pápa hatalmas szobrát, amely azután még a mester életében elpusztult, és ezt ő állítólag nem is nagyon bánta.

Két verzió van arról, hogy miért Michelangelót bízták meg a Sixtus-kápolna megfestésével.

Az egyik szerint ezt az új Szent Péter-bazilika tervezésével megbízott, zseniális, de gonosz Donato Bramante találta ki, hogy a freskófestésben járatlan Michelangelót belekergesse a biztos bukásba. A másik változat szerint éppen, hogy Bramante meg akarta fúrni Michelangelo megbízatását arra figyelmeztetve a pápát, hogy a választottja szobrásznak ugyan jó, de festőnek nem annyira, és a freskóhoz meg nem is ért.

Michelangelo a nagy kortársai közül senkivel sem volt jóban.

Nem igen szívelték egymást sem Leonardóval, sem Raffaellóval, sem Ghirlandaióval és Bramantéval sem, aki Michelangelo kevés közeli barátjának egyikével, Giuliano de Sangallóval szemben nyerte el az új bazilika tervezésére szóló megbízást, ami eléggé fájt a szobrásznak.

A Sixtusi kápolna mennyezete merényletnek tűnt

A Sixtus-kápolnára szóló megbízás valóban merényletnek tűnt Michelangelo ellen, aki sokkal szívesebben dolgozott volna a pápa mauzóleumán, és tényleg nem volt tapasztalata a freskófestésben.

A 16. században a megrendelők természetesnek vették, hogy ha kívánják, aprólékosan meghatározhatják a megrendelt mű tematikáját, szerkezetét, tervrajzát, az alakok jellegét, elhelyezkedését stb. II. Gyula is előállt a kápolna részletes tervével, amit Michelangelo visszautasított. A pápa pedig belátta, hogy szabad kezet kell adnia az önfejű és öntudatos mesternek.

Óriási feladat előtt állt Michelangelo. 1100 négyzetméteres nagyon bonyolult felületet kellett megfestenie csegelyekkel, lunettákkal, háromszög alakú ívmezőkkel, furcsán görbülő részekkel, falfülkékkel és hatalmas ívelt sík felületekkel. A sokféle részt egységbe kellett foglalni.

Azzal a tudattal kezdett hozzá a munkához, hogy az egyetemes katolikus egyház legfőbb döntéshozatali központjában kell megmutatnia a tudását. Ott, ahol az egyház legfelső vezetői összegyűlnek, ahol a pápákat választják. És az oldalfalak mesterműveivel, Perugino, Botticelli és mások alkotásaival egy térben kellett helytállnia, nem beszélve arról, hogy a kápolnába menet a Stanza della Senaturán áthaladók nagy vetélytársa, Raffaello készülő főműveivel, többek között Az athéni iskolával találkoznak majd.

Michelangelo sokkal igényesebb, bonyolultabb tervet készített, mint amit a pápa eléje tett. Ross King úgy fogalmaz:

Az ember elméjében valaha megfogant egyik legnagyobb képsorozat több mint százötven különálló képi egységből áll, a rajta szereplő figurák száma a háromszázat is meghaladja.

Michelangelonak több ezer vázlatot kellett készítenie. A felöltözött alakokról is meztelen vázlatokat készített először. A ruhákat maga tervezte.

Valóban kezdő volt a freskófestésben, ami nagyon nehéz, bonyolult, sok buktatót rejtő technika. A freskókészítés természetesen csapatmunka. Sok segéderő kell hozzá, és Michelangelónak igen nagy szüksége volt tapasztalt kollégákra. Már magának a magasban húzódó, 18 méteres létrával elérhető állványzatnak, pallórendszernek a megtervezése is komoly mérnöki tudást igényelt. Ezt a feladatot természetesen nem Michelangelo végezte el.

A mester sok pénzt kapott a munkáért, de minden költség őt terhelte. A pluszkiadásokat jelentő hibákért ő fizetett meg. Volt mit. A penész, a salétrom, a lepergő festékek miatt olykor hónapok munkáját kellett leverni és újra megcsinálni.

Legenda, hogy a festőnek fekve kellett dolgoznia. Erről szó sem volt, de azért kifacsart testhelyzetben, nagyon kényelmetlen pozícióban kellett dolgoznia.

A freskóhoz egy alapvakolatra kell fölvinni a nedves vakolatot, amelyre száradás előtt kell fölvinni a kartonokról a képeket. Az egy nap alatt megfesthető részeket giornatáknak hívták.

Egy giornata alig több fél négyzetméteres volt. A legnagyobb sem haladta meg az egy négyzetmétert. Michelangelo tanítómestere, a tapasztalt Ghirlandaio ennél sokkal nagyobb, két négyzetméteres giornatákkal dolgozott, nyilván egyszerűbb felületen és több tapasztalattal. Voltak festők, akik egyszerre két kézzel, két ecsettel dolgoztak.

Igazából csak egy kis részről tudjuk biztosan, hogy Michelangelo a saját kezével festette, de ennek igazából nincs jelentősége, mert a freskó minden négyzetcentiméterére az ő alakjait, történetét, az általa megrajzolt, megszínezett kompozíciókat vitték föl.

A négy évig tartó munka soha nem készült volna el, ha nem dolgozik rajta a segédek csapata.

Michelangelo szigorúan megtiltotta, hogy bárki fölmásszon az állványzatra kíváncsiskodni. Amikor a hatvanas éveiben járó pápa suttyomban fölkapaszkodott a 18 méteres létrán, Michelangelo bottal fogadta.

Persze a mester sem tudhatta, hogy néz ki alulról, amit csinál. Amikor a freskó fele elkészült, leszedték az állványzatot, hogy áthelyezzék a kápolna másik felére. Ekkor bemutatták az elkészült részt.

Mindenki elájult a hatalmas mű láttán, de Michelangelo ekkor szembesült azzal, hogy alulról az alakok túl kicsinek látszanak, és bizonyos fontos részletek nem vehetők ki. A freskó nyugati felében lévő alakok ezért már átlagosan egy méterrel nagyobbak. Szerencsére a mű középpontja, leghíresebb eleme, Ádám teremtése az Úr ujjának érintésével már ezen a részen van.

Az özönvíz hatalmas nyüzsgésében viszont az először elkészült keleti részen elvész az alakok egy része azok számára, akiknek nem áll módjukban feljutni a freskó közelébe.

Ádám alakja azt hirdeti, hogy Isten eredeti, első teremtménye tökéletes. Maga a megtestesült ideál. A levegőben úszó, idős, minden élettapasztalattal felruházott Isten, aki a mutatóujjával alig érintve teremti Ádámot, forradalmian újszerű Isten-ábrázolás volt. A hatalmas freskó elevensége, energiája, ereje példátlan a műfaj történetében.

Vasari elragadtatásában azt állította, hogy Michelangelo nem megfestette, hanem megismételte a Teremtés aktusát.

Isten azért küldte a maga képviselőjeként Michelangelót a földre, hogy „egymaga legyen képes bemutatni, milyen is a tökéletes képzőművészet”.

A freskó négy év alatt készült el. Éppen egy évvel II. Gyula halála előtt.

Michelangelo a freskó bemutatásáig összesen háromezer dukátot kapott a munkájáért. Ebből fizetett minden költséget. Ross King számításai szerint több mint ezer dukát maradhatott neki. Éves keresete, nagyjából háromszáz dukát egy mezei kézműves jövedelmének körülbelül a háromszorosa volt.

A kvalitásaival, jelentőségével tisztában lévő művész ezt természetesen nem találhatta megfelelőnek. Úgy vélte, hogy a mű befejezése után még egy komolyabb összeg jár neki. Sok siránkozás után a pápa kiutalt neki 2000 dukátot. Már éppen kifejezte volna elégedettségét, amikor kiderült, hogy ezt már a pápa mauzóleumának folytatására kapta.

A Mediciek ellen

A fényűző életet élő, az élet örömeit habzsoló, mindig elegáns, nőfaló Raffaellóval szemben, Michelangelo sohasem élt jól.

Egyik tanítványának el is mondta: „bármennyire meg is gazdagodtam, mégis mindig úgy éltem, mint egy szegény ember”. Mintha nem is igen érdekelték volna az életkörülményei.

A városfal mellett egy keskeny sikátorban, a város sivárabb részén egy rendetlen, zsúfolt műhelyben élt munkatársaival a freskó alkotásának éveiben. Szinte nem is érdekelte, mit eszik. Sokszor csak befalt egy kis kenyeret, ivott rá bort, és gyomra korgását elhallgattatva ment vissza dolgozni. A segédei is panaszkodtak a mostoha körülményekre.

Atyjától a mester állítólag azt a tanácsot kapta: „Soha ne mosakodj! Ledörzsölheted magad, de ne mosakodj!” Az akkori (és még évszázadokkal később is érvényes) normák szerint az emberek hetente egyszer fürödtek és váltottak ruhát. De Michelangelo e normákhoz képest is ápolatlan lehetett. A hozzá közelálló életrajzírója, Condivi is megjegyzi, hogy sokszor felöltözve aludt, csizmával a lábán. Egy mai csodálója, ha visszarepülne az időben, nehezen bírna megmaradni a közelében.

Nagyon kevés emberrel érintkezett a magánéletében. Barátja még kevesebb volt. Nem tudható, hogy volt-e egyáltalán szexuális kapcsolata. Lehet, hogy szüzen halt meg 89 éves korában. Minden jel arra mutat, hogy a női nem iránt közömbös volt.

Több mint háromszáz szonettet és madrigált írt. Ebből nagyjából hatvanat férfihez. Ez volt a modern kor szerelmi költészetében az első jelentős korpusz, amelyet férfi írt férfihez. Michelangelo unokaöccsének a fia úgy adta ki a szonetteket a mester halála után hatvan évvel, hogy megváltoztatta a személyes névmások nemét. Csak a 19. század végén, az angol fordításban állították helyre a személyes névmásokat. 

A mauzóleum, noha sokat dolgozott még rajta Michelangelo, sohasem készült abban a formában, ahogy megálmodták. Jóval szerényebb, de azért így sem kicsi emlékmű jutott a nagyra látó pápának, és azt is ott állították fel, ahol eredetileg is lett volna, a San Pietro in Vincoliba. Az emlékműre szánt két rabszolgaszobor a Louvre-ba került.

Michelangelo fél évszázadot élt még a Sixtus-kápolna megfestése után.

Elkészítette a Medici-kápolnát, megtervezte a Biblioteca Laurenziana épületét a firenzei San Lorenzo kolostorában. 1527-ben támogatta a firenzei polgárság forradalmát a Mediciek ellen.

Amikor a Mediciek visszatértek a hatalomba, Michelangelót halálra ítélték. A Medici-kápolnába beépített rejtekhelyen bujkált, amíg meg nem bocsájtottak neki.

Rómába visszatérve megbízták őt az Utolsó ítélet megfestésével a Sixtus-kápolna oltárfalára. A sokalakos monumentális oltárképen hét évig dolgozott. Ismét sikerült megbotránkozást keltenie a meztelen Krisztussal és Szűz Máriával.

Sokféle építészeti projektben vett részt Rómában. Többek között a Capitolium dombjának kialakításában. A Paolina kápolnába megfestette Saul megtérését és Szent Péter keresztre feszítését.

A Szent Péter Bazilika építése sokáig elhúzódott. Végül Michelangelo is részt vett a tervezésében, és hetvenes éveiben nem szívesen, de átvette szuperintendánsként a munkálatok irányítását.

A Levétel a keresztről című öregkori remekművén Nikodémus alakjában önmagát szoborta meg.

Utolsó éveiben több Pietát is alkotott. Az utolsón még dolgozott a 89 éves korában Rómában bekövetkezett halála előtt hat nappal.

Végakarat szerint Firenzében temették el.