Aki berobbant a szakmába, és úgy maradt – ifj. Vidnyánszky Attila – színészportré

Közleményt adott ki a halálos rallyt rendező klub
2024-03-24
Megkezdte a dolgozók felvételét a kínai akkumulátorgyártó debreceni gyárába
2024-03-25
Show all

Aki berobbant a szakmába, és úgy maradt – ifj. Vidnyánszky Attila – színészportré

Ifj. Vidnyánszky Attila megszállott színházcsináló. Színész, rendező, tanár. Berobbant a szakmába, és fogyhatatlan energiáival robbanás közeli állapotban maradt. Főszerepek sorát játssza, A diktátornak például a 100. előadása volt a Vígszínházban.

if. Vidnyánszky Attila

if. Vidnyánszky Attila
Fotó: Vígszínház – Emmer László

Szinte kiköveteli, hogy figyelni kelljen rá, mert vitathatót igen, de unalmasat nemigen tud csinálni. Lázas hevülettel dolgozik. Játékkedve lefegyverző, mozgáskészsége lenyűgöző. Zsigereiben van a színház, minden porcikájába beleivódott, ez az éltetője, mozgatója. Bohócalkat, jó értelemben vett ripacsvénával. Tragikus szerep játszásakor is szeret nevettetni.

Volt honnan dobbantania.

Négy évesen már fellépett Beregszászon, az édesapja rendezte Dorottyában Cupidóként jelent meg, és még nyúlfarknyi szövege is volt. A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházban akár éjjel-nappal, végtelenbe nyúltak a próbák. Nem volt értelme megkérdezni, hogy meddig tartanak, mert ez előre ritkán volt sejthető.

Emiatt viszont a művészek gyerekei általában ott lebzseltek a színházban, ott játszottak, ott végezték el a házi feladatot, de teljesen természetesnek számított az is, hogy nézik a munkát. Az ő esetében ez hatványozottan így volt, hiszen az édesanyja, Jekatyerina Alikin, színésznő, aki tudtommal Moszkvában él.

A szülővárosában, a Beregszász melletti Nagymuzsalyon pedig a nagymamája színi stúdiót működtetett, oda is járt. A beregszászi társulat közössége, az ottani hangulat, munkamorál változatlanul mérce, nosztalgia a számára. A vígszínházi tagság mellett nem véletlenül az egyik alapítója, barátjával, Vecsei H. Miklóssal a Sztalker Csoportnak, ami ugyanolyan kis közösség, mint a beregszászi, hasonló odaadással. Remek produkciójuk a Woyzeck, ez a rendezésében szép kis kórképet ad a mai média néphülyítő természetrajzáról, Istent, embert nem ismerő eldurvulásáról, tébolyító manipulációjáról, a pőre emberi kiszolgáltatottságról. Durva, hangos, vibráló, a témának megfelelően agresszív, ütős.

Mennyire ragadós a métely?

Tán durvább, mint a rendezésében a III. Richárd, amit a Gyulai Várszínházban mutattak be, aztán bekerült a Nemzetibe. Ebben is volt agresszió bőven. Még a közönséget is macerálták, szavaztatták, illusztrálva hogyan lehet viszonylag könnyed galádsággal befolyásolni a véleményeket.

Az ifjú csapat együtt játszott a szakma jeleseivel. A most méltán Kossuth-díjat kapott Trill Zsolt által alakított Richárd pedig a rút, mocskos, elviselhetetlenül kegyetlen, élhetetlen világ jelképes megtestesülésévé vált. Ifj. Vidnyánszkyt ezúttal tán az izgatta a legjobban, hogy ez a világ hogyan hat rájuk, mennyire torzulnak ők is tőle, milyen mértékben ragadós a métely.

Már gyerekkorában színházzal való feltöltekezése, édesapjának, Vidnyánszky Attilának hatalmas tudása, és az, hogy tőle sok mindent szinte önkéntelenül is magába szívott, hatalmas előny. De a keresztje is. Amikor egyetemre járt, már kezdett az egyre megosztóbbá váló papája körül sűrűsödni a levegő.

Mind többen nehezteltak apjára azzal párhuzamosan, hogy egyre többet szakított ki magának a színházi tortából.

Bár még Beregszászban kiválóan megrendezte T. S. Eliot Gyilkosság a székesegyházban című remekét, ami kristálytisztán a hatalom természetrajzáról szól, tehát pontosan tudta, hogy az milyen, fokozatosan a színházi szakma legfőbb hatalmi tényezőjévé vált.

E miatti rosszallásukat jó néhányan éreztették a fiával, ami nyilván iszonyú rosszul esett és azóta is rosszul esik neki. Nem könnyű helyzet. Sejthető, hogy sok mindenről mást gondol, mint apja, de szeretik egymást, és esze ágában sincs őt megtagadni. Az orosz-ukrán háború tovább súlyosbítja a helyzetét, több behívót is kapott, jó ideje nem mehet haza szülővárosába, Nagymuzsalyra, és mivel édesanyja orosz, mindkét oldalon vannak barátai. Ezért ő, akivel korábban könnyű volt nyílt, őszinte, tartalmas interjút készíteni, inkább csak a bemutatókhoz kapcsolódóan beszél a nyilvánosság előtt.

Mozart és Arlecchino

Ám szerencsére színházi munkája ebben a kiélezett helyzetben is töretlen.

Ebben az évadban már két fontos premierje volt. Peter Schaffer sikerdarabjában, az Amadeusban ő Mozart. Fölöttébb kölykös, energiáktól duzzadó, túlmozgásos, túlfűtött erotikájú, fékezhetetlen szájú, kételyeivel együtt is biztos zsenitudatú ifjú zeneszerzőt játszik a Pesti Színházban.

Nem csak a szája fékezhetetlen, hanem a kezei is. Ha teheti, egyfolytában simogatja, cirógatja, szinte ezer kézzel fogdossa, a szoknyája alá bújik a szerelmének, Constanze-nek, mohóságában csaknem a nyílt színen magáévá teszi.

ifj. Vidnyánszky az Amadeusban

ifj. Vidnyánszky az Amadeusban – Fotó Vígszínház – Dómölky Dániel

Szereti lerángatni a nagyokat a szobortalapzatról, és megmutatni abszolút emberi mivoltukat. Rendezőként megtette ezt már például Petőfivel, Arannyal, Bartókkal, Kodállyal. Most Mozart van soron. Ugyancsak a Pestiben nemrég volt A hazug premierje, amiben a címszereplő szolgája, Arlecchino. A tarka ruhás, energikus, mohó, falánk, félénk, de mégis nem csak a gazdájának, hanem magának is mindent akaró, de fölöttébb segítőkész bohóctípus. Ritkaság, hogy nem főszerepet játszik, de lényegében azt csinál belőle. Akrobatikus ügyességű örökmozgó. Telhetetlen ifjú, aki be akarja happolni a világot.

A hazug

A hazug
Fotó: Vígszínház – Dömölky Dániel

Hamar felhívta magára a figyelmet

Kicsit hasonlatos ahhoz a figurához, amiként először láttam, még főiskolásként, de már a Pesti Színházban, a Vízkereszt, vagy amit akartok előadásában, amiben bolondként a színpadon nézte a bejövő közönséget, néhány megjegyzést tett, szöszmötölt.

Ekkor láttam először. Rögtön meg kellett néznem a szórólapot, hogy ki is ő.

Frakkot viselt, elegáns is volt benne, de azért kicsit csáléra állt a nemes ruhadarab, a haja bohócosan felfelé meredt, és lisztes képűre sminkelték.

Manósan szelíd ábrázatúnak tűnt, de aztán kiderült, hogy be tud vadulni, akár tébolyult vitustáncra is képes. Ott állt a színpad bal szélén, még égtek a nézőtéri lámpák, nyugodtan beszélgetni lehetett volna, de többen már csak rá figyeltünk.

Vonzotta a tekintetet. Jelenség volt.

Pajkos játékosság villódzott a szemében. Néhány gesztusából is látszódott, hogy fölöttébb mozgékony. Ezzel a névvel nem lesz könnyű dolga, gondoltam kapásból.

De ifj. Vidnyánszky akkorát „dobbantott”, amikor még egyetemistaként, zömében a végzős osztályának tagjaival, a Budaörsi Latinovits Színházban megrendezte a Liliomfit – pedig színész szakra járt –, hogy rögvest saját jogon figyelt fel rá a szakma, hogy hűha, itt valaki nagyon előrukkolt új idők, új dalaival. Elementáris lendülete volt ennek a változatlanul repertoáron lévő produkciónak, ott volt benne a hit, az akarás, a szépséges elszántság, hogy itt ez a tettre kész csapat, helyet kér, követel magának a deszkákon, tisztában van a nehézségekkel, de mégis egy élete, egy halála, holtáig ezt akarja csinálni. Tapogatózik, hogyan is talál értelmes cselekvési lehetőséget magának.

És ez az előadás már rögvest abszolút értelmes cselekvés volt, ütős tett, az ugrásra kész, tehetséggel, humorral, kissé fancsali látásmóddal, lefegyverző, fantáziadús játékossággal felvértezett, harsogóan fiatal csapat lelkesítő szerelmi vallomása a színházhoz. Gyönyörű, emlékezetes pályakezdet.

Mester tanítvány viszony

Kevesebben látták az egyetem Ódry Színpadán, az ő első rendezésében és szintén saját osztályával, az Athéni Timon jóval tragikusabb, de ugyancsak gunyoros humorral teli előadását, aminek címszereplője az egyik osztályfőnökük, Hegedűs D. Géza, akivel azóta társosztályfőnökök. A produkcióban vizsgálták a mester és a tanítvány viszonyt, azt, hogyan lehet bízni, hinni benne, felnézni rá, de azt szintúgy, hogy lehet eltávolodni tőle, kiábrándulni belőle, mennyire lehet támpont a meglehetősen zűrzavaros, káosszal teli világban. Az egyeztetési nehézségek miatt este fél 11-kor kezdődő, magas hőfokú előadás ugyancsak egyértelművé tette a csapat odaadását, mohó kíváncsiságát, azt, hogy nem csupán be akarnak mutatni egy darabot, hanem a segítségével jobban meg szeretnék ismerni közvetlen és tágabb környezetüket, magukat, létfontosságúnak tekintik, amit csinálnak.

Szemvillanás alatt felkapott lett. Teketória nélkül szerződtette a Vígszínház, legjobb barátjával, volt osztálytársával, általában rendezései dramaturgjával, akár fordítójával, írójával, Vecsei H. Miklóssal együtt, aki azóta eljött a Vígből.

Azon nyomban leterhelték, időnként azt éreztem, agyon foglalkoztatták őket. Ide nekem az oroszlánt is alapon, bámulatos elánnal belevetették magukat a munkába. Az oszlopaivá váltak a színházuknak, ahová sokáig a fiatalok közül jó néhányan azért nem mertek szerződni, mert attól féltek, túl hosszan kell a kispadon ücsörögniük ahhoz, hogy jelentős feladatot kapjanak.

Tank a színpadon

A Hamlet eljátszásakor, Eszenyi Enikő rendezésében, az érdekelhette leginkább, mennyire mehet ellene az ő korosztálya ennek a világnak, amiben a háborús terminológia, az állandósult harc, gyűlölség annyira eluralkodott, hogy a színpadra már egy valódi tank is, sorozatvetővel, benyomult, pedig Európában akkor még nem volt háború. A diktátor című klasszikussá vált Chaplin film színpadi adaptációjában, aminek ma lesz a 100. előadása, övé a hatalmas színészi lehetőség, a kettős szerep, amiben Hitler paródiát és egy jóra való, nagy lelkű, szerelmes kis borbélyt játszhat, akin keresztül gyalogol a történelem, a háború, de tisztasága, hatalmas szíve és szerelme, mint a mesében, győzedelmeskedik. Virtuóz, nevettető és hátborzongató, megint kiválóan érvényesül teste rugalmassága, kifejező ereje.

A Diktátor címszerepében.

A Diktátor címszerepében
Fotó: Vígszínház – Dömölky Dániel

Igaz viszont, hogy Chaplin egyértelműen felismerhetően kora rákfenéjét, fő elaljasultját adta, míg ifj. Vidnyánszky inkább Chaplin bőrébe bújik, amúgy lenyűgözően briliánsan.

A Liliom rendezése viszont kevésbé sikerült, valószínűleg túl sok fájdalmat, újítást, technikai elemet, ridegséget akart belepréselni, elillant belőle Molnár Ferenc elegáns humora, gráciája, minden bánata ellenére pazar könnyedsége.

A Vígben színpadra állította A nagy Gatsbyt, Scott Fitzgerald kultikussá vált regénye nyomán.

Elképzelései szerint dübörög, robban, pezseg a színpad, a zene támadja a dobhártyánkat, az ifjú nemzedék üvölti ki magából, hogy tele a hócipője, elege van temérdek mindenből, mindenki menjen a búsba, hagyják őt békén.

Lázas türelmetlenséggel megfogalmazzák fájdalmasan letargikus életérzésüket.

De ezt nem erőt veszítve, elgyengülve teszik, hanem fölöttébb energikusan, nagy garral, óriási nekibuzdulással, vad, idegtépő táncokkal. Ahelyett, hogy elhagyták volna magukat, láthatóan halálra dolgozták. Tébolyult lábbal dobogások, zaklatott karmozgások, dermesztően ádáz nézések tobzódnak. Mint a felkorbácsolt tenger félelmetesen hatalmasra nőtt hullámai, olyan a színpad, de azért ez nem csak rettenetes, hanem olyan is, mint egy fékevesztett buli, amiben móka, ugratás, végeérhetetlen ökörködés is van.

A totálisan reménytelen helyzet megtestesítőjét, Kafka A kastély című regényének antihősét, Josef K-t is roppant energiákkal adja, akrobatikus mutatványokat hajt végre a fémmonstrum díszleten. A lehangoltságot, dermesztő kiszolgáltatottságot is vérbően, erőteljesen, no és persze tehetségesen közvetíti.

Jelenet A kastély c. előadásból

Jelenet A kastély c. előadásból
Fotó: Vígszínház – Dömölky Dániel

Harmincéves múlt, de már sok van mögötte. Amit eddig csinált tán már több is mint a nagy színész, nagy rendező ígérete.

Cikk küldése e-mailben

Comments are closed.