Nyughatatlan örökmozgó – Bánságiban maradt a kamaszok szertelenségéből – színészportré

Bánsági Ildikó mintha ellentmondásokból lenne összegyúrva, miközben nagyon is egyben van. Naivnak tűnik, és sok tekintetben az is, miközben az érzékei a szeizmográf pontosságával működnek. Látszólag nem politizál, de a tévé előtt ülve képes azt üvölteni a képernyő felé, hogy „Te mocsok, te szemét, te állat!!!”

Pár éve azzal került az érdeklődés középpontjába, hogy felmondott a Nemzeti Színházban, odahagyva például biztos egzisztenciát, és Örkény István Macskajátékában Giza szerepét, amit nagyon szeretett. Nyilatkozta, az utolsó csepp a pohárban az volt, ami a Színház- és Filmművészeti Egyetem körül történt. Ugyanakkor a Magyar Művészeti Akadémia tagja váltig. Valahogy nem onnan kerültek ki a Színművészetin történtek ellen protestálók. De ő köpni-nyelni nem tudott a megtiszteltetéstől, amikor Marton Éva fölhívta, nem akar-e közéjük tartozni. Esze ágában sem volt ezt politikai alapon gondolni. Ahogy egy interjúban egyszer nekem megfogalmazta, „Én emberpárti vagyok, a franc egye meg!” Igen, mélyen humanista. Meg növénypárti, szereti gondozni a pomázi háza körüli kertjét, imád nagyokat erdőben sétálni. Nyughatatlan, örökmozgó, fogyhatatlan energiákkal. Nehezen viseli, ha nincs elég feladata, és mostanában nincs. A Macskajáték Gizájaként kiválóan játszotta el szinte mindannak az ellentétét, ami ő. Alig mozoghatott, hiszen tolószékben kellett ülnie tartásos, elegáns, Németországba szakadt hidegfejű úrinőként, aki azt mondja magáról, hogy élete téli álom volt.

Maga a megtestesült elevenség

Bánsági élete viszont soha nem volt az. Maga a megtestesült elevenség. Annak idején kényelmes helyzetből jött el a Vígszínházból, pedig látszólag volt ott számára pénz, paripa, fegyver, de ő tudta, hogy művészileg megrekedt. Nem bírta, hogy akkor is megdicsérték, ha tisztában volt vele, nem jó, amit csinál, és sejtette, hogy nem gondolkodnak benne igazán. Mert szerződésre nemet mondani, a fényes, patinás teátrumból kimenni a város szélére, a lepukkant épületű, de számára érdekesen pezsgőbb életet kínáló József Attila Színházba, nem szokásos. Ahol különben pályája elején már játszott pár évig, onnan ment több mint tíz évre a Vígbe, majd visszatért Angyalföldre, hogy aztán három esztendő után újra odébb álljon, mert azok a művészi törekvések, amikért odavágyott nem voltak folytathatók. Ő pedig nem akart ott dekkolni a biztosban, de nem elég izgalmasban, a mindmáig pezsgő vére, irigylésreméltóan fogyhatatlan energiája, kiapadhatatlan játékkedve hajtotta tovább.

Persze sok minden függ a szerencsétől, de hogy a színész milyen pályát fut be, azon is múlik, mer-e időben és jól dönteni, vagy inkább eltespedve, nekikeseredve dagonyázik az állóvízben. Bánsági általában mert tovább állni, ahová ment, ott rendszerint épült a pályája. Olyan is volt, hogy a színházat húzták ki a lába alól, hiszen a temérdek elsőrangú színészből együttest építeni akaró Művész Színházat meglehetősen hamar kivégezték, igaz, erre a belső viszályok is rásegítettek. Amikor Dörner Györgyöt nevezték ki, hatalmas botrányok közepette, az Új Színház élére, a művészek jelentős része szedte a sátorfáját. Ekkor Bánsági valószínűleg félt rögtön lépni. Nyilván habozott. Tán felmérte, hogy az ő korában a színésznők már nem túl kapósak. Kevés számukra a jó szerep. A társulatoknak általában gondot okoz, hogy szépkorú színésznőiknek megfelelő feladatokat találjanak. Ezért csapaton kívülieket csak elvétve, a lehető legszükségesebb esetben hívnak ilyen szerepkörre. Vagyis aki elhagyja a társulatát, bármennyire is kiváló, számíthat arra, hogy vákuumba kerül. Bánsági végül egy év elteltével, 2013-ban a Nemzeti Színházba „slisszolt” át, aminek már egyszer volt tagja, amikor másodszorra hagyta ott a József Attila Színházat.

Soha nem volt forradalmár, nem voltak látványos politikai megnyilvánulásai, de azért besorolták jobbra, már csak a Magyar Művészeti Akadémia-i tagsága miatt is. Ami hát ugye biztos havi apanázzsal jár, a Nemzet Művészének lenni pedig még ennél jóval nagyobb havi juttatással. És azt is nehéz vitatni, hogy a Nemzet Művésze cím, és a Magyar Művészeti Akadémia tagsága között azért csak adódik némi összefüggés. Valahogy a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagsága nem jár hasonló előnyökkel. Ám Bánságiról nyugodtan kijelenthető, hogy kiteljesedett művészetével rászolgált bármilyen címre és díjra. Az pedig, hogy megvált a Nemzetitől, ahonnan fix jövedelme volt, evidensen jókora anyagi veszteséget jelent számára, tehát áldozat a részéről, igaz, bármi is történik, ő nem fogja a földönfutó színészek számát gyarapítani. Jelentős volt a kockázat, hogy máshol nem kap megfelelő szerepeket. Ugyanakkor azon is el lehet dilemmázni, hogy a Nemzetiben kapott-e, gondolkoztak-e benne igazán, vagy netán nem eléggé, és ez eljövetelének a fő oka?

Örökmozgó, lendületes, kimértségnek nyoma nincs nála, nagyon is közvetlen. Reggelente nagy sétákat tesz a Duna parton imádott kutyájával, és közben gyakran szöveget is tanul. Ha netán zenés darabban játszik, akár bizony még dalra is fakad, a szembejövők jókora ámulatára. Maradt benne valami a kamaszok szertelenségéből, vagányságából, őszinteségéből, olykor tán hebrencsségéből is. Mindig dolga van, állandóan szalad.

Lement a pokol bugyraiba

Gyors tempóban, felpörgetetten beszél. Ezeket a tulajdonságait remekül érvényesíthette a Házasság Palermóban, Kiss Csaba által rendezett előadásában. Rohangálós Goldoni vígjáték, tele helyzet-és jellemkomikummal. Ugyanúgy képes mély fájdalmak megjelenítésére, mint könnyed komédiázásra. A húsba vájó fájdalom, a reszketés attól, hogy elveszíti a körbe rajongott férjét, került előtérbe, amikor ugyancsak a Nemzetiben, Az ügynök halálában, Csiszár Imre rendezésében, a címszereplő feleségét játszotta. A meglehetősen jó produkció meglepően hamar lekerült a műsorról, annak ellenére, hogy az ügynököt adó Blaskó Péteré is fontos alakítás volt. A tragikus sorsú, állásából kirúgott, a halálba menekülő kisember feleségeként a totális kétségbeeséstől, az iszonyú aggódástól, a szerető féltéstől, a bizakodásig, a féktelen örömig, eljátszott mindent. Elénk tárt egy nagyszerű asszonyt, aki teljes mellszélességgel, változatlan rajongással állt a férje mellett, és bármit megpróbált, hogy megmentse. Fajsúlyos, szép, fájdalmas alakítás volt. Ami közben a színésznő dermesztő mélyre ásott magában, csaknem lement a pokol legmélyebb bugyraiba.

A Mennyei hang szintén sebtében eltűnt a Játékszín repertoárjáról, pedig Bagó Bertalan kimondottan figyelemre méltót rendezett. Bánsági tébolyító volt a valóban létezett, a világ legrosszabb énekesnőjének kikiáltott, Florence Foster Jenkins szerepében, aki nemigen talált el egyetlen hangot sem, mégis teltház előtt lépett fel még a Carnegie Hall-ban is. Rajongtak érte és kiröhögték. Ildikó attól volt elementáris, hogy nem csak szánnivaló dilettánst játszott, akin fel kell háborodni, hogy egyáltalán mi a fenét keres a pódiumon, hiszen nem kell ahhoz különösen vájtfülűnek lenni, hogy kínszenvedést okozzon valamennyi hangjának fülbe „marása”. De megmutatta azt is, hogy Florence eszelős módon beleélte magát a nekünk elviselhetetlenbe. Az éneklés közben rázkódott az egész teste, arcára kiült az elképesztő koncentráció, meg a gyönyör, hogy ő most valami csuda széppel ajándékozhat meg bennünket. Lerítt róla a mámoros boldogság, hogy ott állhat előttünk, miközben iszonyúan fals hangok törtek elő a torkából, ő csaknem a mennybe szállt. Kár, hogy ez a produkció már nem látható, de a Nyolc nő című krimi, tele izgalommal, feszültséggel, rejtéllyel és humorral, régóta levehetetlen a Játékszín műsoráról. Nyolc nő összezárva a hóakadályok miatt egy lakásban, nyolc összehangolt jutalomjátékra lehetőség, naná, hogy ezt Bánsági is jócskán kihasználja. Ez a könnyedén szórakoztató oldala, de azért ebben is felvillantja a tragédia lehetőségét.

Csúcsformában

A Budaörsi Latinovits Színházban, a John című, horrorba hajló előadásban, a Takács Kati által megformált házinéni 82 éves vak barátnőjeként okoz hátborzongató perceket. Gyakran mintha neki lennének a legvilágosabb pillanatai. Máskor meg mintha elborult volna az elméje, elgurult volna a gyógyszere. Jön-megy-észlel. Vaksága ellenére ő a külső szem, aki kívülről érkezik a baljóslatú panzióba. Érzékelteti, hogy személyével eluralkodik a misztika kisugárzó ereje. De azért ő is abszolút benne van e „mai kocsmában”, háborog, zsörtölődik, hiába tűnik másnak, ugyancsak örök békétlen, mint a többiek. Sejtelmes ember, lehet akár az ős-gonosz is, de ki tudja, tán a földre szállt angyal.

Bánsági most is mámorítóan jó egy vitatható darabban, egy epizódszerepben. Most kellene fajsúlyos szerepek garmadájával terhelni, bírná fizikummal, talentummal, csodákat teremthetne a színpadon. Csúcsformában van. Egyszer azt mesélte nekem, hogy Szabó István, akinek a fiatalkori remek filmjeiben visszanézhetően csodákat teremtett, többször mondta neki, hogy nagyon szívesen dolgozna vele újra, csak nem jut eszébe olyan történet, amiben méltó szereppel kínálhatná meg. Ildikó viszont úgy gondolja, azoknak, akik például Meryl Strepp-el dolgoznak valahogy mégis eszükbe jutnak róla történetek. Szóval rendezők kerestetnek jó történetekkel, Bánsági fölöttébb rájuk szolgálna!