Miért akarnak az emberek autókereskedőtől venni inkább autót, mint magánszemélytől? Miért fizet egy cég osztalékot még akkor is, ha azt magasabb adók sújtják, mint az árfolyamnyereséget? Miért van az, hogy a gazdag földtulajdonosok megtehetik, hogy a termés kockázatait áthárítják a szegény bérlőkre?
Ezek a kérdések látszólag nagyon különböző területekre vonatkoznak. Valójában azonban létezik egy elmélet, amely – sok más hasonló kérdés mellett – képes válaszolni rájuk. Ez az aszimmetrikus információk elmélete, amelyet az 1970-es években kezdtek el kidolgozni, s 2001-ben kapott érte megosztott Nobel-díjat három közgazdász: George Akerlof, Michael Spence és Joseph Stiglitz.
De mit is jelent az aszimmetrikusi információ a gyakorlatban? A hitelfelvevők jobban ismerik saját törlesztési lehetőségeiket, mint a kölcsönadók. Az autójukat eladók jobban ismerik a járművet, mint azok, akik megveszik. Egy cég vezérigazgatója és igazgatósága több információval rendelkezik a vállalat nyereségtermelő képességéről, mint a részvényesek. Egy biztosító ügyfelei jobban tisztában vannak a saját kockázataikkal, mint maga a biztosító. A földesúr bérlői jobban tudják, hogy milyen lesz a termés, mint akitől bérlik a földet.
George Akerlof 1970-es esszéje “The Market for Lemons” talán a legfontosabb cikk az információ közgazdasági hasznosságáról folytatott diskurzusban. (Az amerikai szlengben a “lemon”, citrom szót a rossz minőségű autókra használják.) A cikkben Akerlof bemutatja a fordított kiválasztás problémáját. Egy eladónak általában több információja van az áruról, mint a vevőnek – ez könnyen belátható. Az autók esetében ez az információ még fontosabb, hiszen egy-egy roncsot viszonylag könnyű úgy összetákolni, hogy még elguruljon a következő sarokig – más kérdés, hogy ezzel átveri a vevőt, de az ügylet már megköttetett, vagyis létrejött egyfajta “fordított kiválasztás”, amikor a vevő nem a legjobb, hanem éppenhogy a legrosszabb minőségű terméket vásárolja meg. Akerlof megmutatta, hogy ez az aszimmetrikus információ akár az egész piac összeomlásához is vezethet.
Az információs aszimmetria, a fordított kiválasztás azonban nem csak valamilyen terméknél vagy szolgáltatásnál, hanem a fejlődő országok gazdaságában is kimutatható. Egyik példája az indiai hitelpiac állapota az 1960-as években. Ekkoriban a vidéki hitelezők kétszer olyan magas kamatot számoltak fel, mint a nagyvárosi bankok. Ez könnyű pénzkereseti lehetőséget kínált: egy közvetítő a nagyvárosban viszonylag alacsony kamaton vett fel hitelt, majd vidéken tovább hitelezte, a helyi kamatszintnél olcsóbban. A probléma csak az volt, hogy a közvetítőnek kevés információ állt a rendelkezésére a vidéki hitelfelvevők törlesztőképességéről, így hatalmas kockázatot vállalt.
Egy másik, napjainkhoz közelebb álló példa szerint egy frissen kiépült iparág, például az elmúlt évtizedekben az IT szektor egy átlagos, külső szemlélő számára meglehetősen homogénnek tűnik, kevés információ áll róla rendelkezésre. A belsősök, az iparági szereplők persze sokkal jobban informáltak – például a cégek nyereségteremelő képességéről – , hiszen ismerik a piacot. Az átlagosnál alacsonyabb jövedelmezőségű vállalkozások ennek a külsős, homogén látásmódnak köszönhetően túlértékeltek lesznek, a nagyobb nyereségtermelő képességű cégek viszont gyakran alulértékeltek. A túlértékelt cégek tőkebevonási képessége – saját helyzetükhöz képest – jobb lesz, így gyorsabban tudnak növekedni. Itt is működik tehát eleinte egy, az aszimmetrikus információból eredő fordított kiválasztás. Aztán amikor a rosszul informált befektetők rádöbbennek az igazságra, igyekeznek megszabadulni részvényeiktől. Tipikus példája volt ennek a 2000-es években a dot.com lufi kidurranása.
Michael Spence alapkérdése az volt, hogy egy adott piacon a jobban informált, hitelesebb emberek, miként tudják átadni információikat a kevésbé tájékozottaknak. Milyen jelzések szükségesek ehhez, és egyáltalán: hogy működik az információáramlás a piacokon?
Egyik, 1973-ban írt úttörő esszéjében az oktatást vette példának, mint jelzést a munkaerőpiac felé a munkavállaló hasznosságáról. Alapvető megállapítása az volt, hogy a piacok felé adott jelzés csak akkor lehet sikeres, ha a jelzés költsége – esetünkben az oktatás díja, vagyis az, hogy mennyit is ér egy diploma a munkaerőpiacon -, a szereplőknél jelentősen eltér egymástól. Egy felvételi során a munkaadó információhiányban szenved, néhány beszélgetés után nem tudja eldönteni, hogy melyik jelentkező lesz számára a hasznosabb. Így jobb híján kénytelen az oktatás, a diplomás minősége alapján dönteni.
A későbbi kutatások más piacokra is kiterjesztették az elméletet. Kiderült például, hogy a drága reklámköltségek, vagy egy termékre adott hosszú garancia a hatékonyság, a termelékenység információját közvetítik a fogyasztók felé. Hasonlóképpen az agresszív árcsökkentések, a nagy akciók is. Az adósságból való vállalatfinanszírozás – új részvények kibocsátása helyett – a nagyobb jövedelemtermelő képességre vonatkozó információ, míg a recessziót generáló monetáris politika annak bizonyítéka, hogy az adott jegybank elkötelezett az infláció bármi áron való csökkentése mellett.
Egy érdekes példa az osztalékok kérdése. Vajon miért van az, hogy egy vállalat osztalékot fizet, a helyett, hogy megtartaná a nyereséget, és nyereségadót fizetne? Az osztalékadó jóval magasabb, mint a nyereségadó, tehát logikus lenne feltételezni, hogy mindenki jobban jár, ha a cég megtartja a nyereséget és a magasabb részvényárfolyammal kompenzálja az elmaradt osztalékért a tulajdonosokat. Az egyik lehetséges válasz az, hogy az osztalékfizetés jelzés a vállalat jobb piaci helyzetére, a kedvező kilátásokra. A befektetők azt fogják gondolni, hogy a vállalatnak van valamilyen információja erről, úgymond “megengedheti” magának az osztalékfizetést, ami jó hír, márpedig a tőzsdén a jó hírek általában árfolyamemelkedéshez vezetnek. Az árfolyam emelkedés pedig kompenzálja a részvényeseket a magasabb osztalékadóért.
Joseph Stiglitz egyik klasszikus tanulmánya – amelyet Michael Rotschilddal közösen írtak -, azt mutatja meg, hogy mi az információ szerepe a biztosítási piacon, amelyen a biztosítóknak nincs, vagy csak csekély információ áll rendelkezésére a kliensekről. Egyenes továbbgondolása ez Akerlof és Spence elméleteinek. Stiglitz és Rotschild kimutatták, hogy a példájukban szereplő alulinformált fél – a biztosító – milyen eszközöket használ arra, hogy az megismerje az informáltak, vagyis a kliensek közöljék kockázati helyzetét – például “szűr”. Ennek keretében kérdőíveket kell kitölteni, hozzáférést kérhet a kliens egészségügyi adataihoz, korábbi biztosítási előéletéhez. Így tud egyensúly teremteni a kockázatban, így tud különböző ajánlatokat adni az ügyfeleknek.
A biztosítási szektoron túl Stiglitz számos más kontextusban is elemezte az aszimmetrikus információkat a munkanélküliségtől kezdve az optimális adóztatásig. Például egyik munkájában – amelyet Andrew Weiss-szel közösen írt -, kimutatták, hogy egy pénzintézetnek a hitelezési veszteségek csökkentése érdekében optimálisabb lehet, ha a kibocsátott hitelek volumenét mérsékli, mint ha magasabb kamaton hitelez.
Egy másik szerzőtársával, Sanford Grossmannal megmutatták, hogy teljes egészében hatékony piac nem létezik. Egy elméletben teljesen hatékony piacon ugyanis az összes információ hozzáférhető a piaci szereplők számára. Így a szereplők nem érdekeltek az új információk felkutatásában. Vagyis új információk – mivel nem léteznek – nem tudnak beépülni a termékek árába, ami pedig definíciója lenne a hatékony piacnak. Mindebből az elmélet szerint az következik, hogy új információt keresni csak akkor éri meg, ha nem hatékony a piac, továbbá minél kevésbé hatékony a piac, annál inkább megéri új információk után kutatni.
De térjünk vissza oda, ahonnan ez az egész gondolatkör kiindult, a termésmegosztás kérdéséhez. A földtulajdonos és a bérlő-gazdálkodó között szerződés jött létre a termés bizonyos arányú megosztásáról. Elméletben mondhatnánk, hogy mivel a földtulajdonos a gazdagabb, az lenne a logikus, hogy a rossz termés kockázatát egyedül ő maga viselje. Ez azonban nem adna megfelelően erős ösztönzőt a gazdálkodónak arra, hogy hatékonyan művelje a földet, hiszen sokkal több információja van arról, hogy milyen lesz a termés. Vagyis a földesúr információs hátrányban van, tehát optimális megoldást keres kockázatai viselésére. Ezért érdeke a termésmegosztás, hogy a gazdálkodót is a hatékonyabb munkára ösztönözze.
