Ha valaki képes az új dolgok befogadására, motivált, érdeklődő, jelen tud lenni az adott pillanatban, az hosszan meg tudja őrizni az egészségét, illetve betegség esetén jobbak az esélyei a gyógyulásra – erről beszélt a Tudás.hu-nak Ficzere Andrea, a Fogjunk Össze az Egészségügyért nevű alapítvány létrehozója, az Uzsoki Utcai Kórház főigazgatója, a Magyar Kórházszövetség elnökhelyettese. A legnagyobb segítség az egészségügyi ellátórendszer számára az, ha kisebb számban, jobb általános állapotban, gyógyulásra motiváltan érkeznek a betegek. A főigazgató beszélt arról is, hogy mit gondol a vezetői feladatokról, illetve mivel lehet az egészségügyben megtartani a dolgozókat.
Podcastet indított, blogot ír, alapítványt működtet, filmklubot és egészségtudatossági programokat szervez, miközben kórházat vezet és a kórházszövetség alelnöke is. Melyik énjét szereti a legjobban?
Az összes együtt ad ki engem. Különböző funkciókban és szerepkörökben az ember másképp dolgozik, ezek a tevékenységek pedig jól kiegészítik egymást.
Az Uzsoki a szívem csücske, az origó, az alap. Az alapítványt a pandémia idején hoztam létre, hogy koordinálni tudjam a rengeteg felajánlást, ami érkezett, alapvető célja pedig máig az, hogy segítse az egészségügyben dolgozókat és a lakosságot.
Ahogy vége lett a vészhelyzetnek az adakozások is leálltak, mi pedig kiléptünk az egészségügy szűk értelembe vett keretei közül: az alapítvány profilját szakmai, kulturális irányba bővítettük, a testi és főleg a mentális egészség megőrzése, az egészségtudatosság növelése került a tevékenységünk középpontjába.
Az ellátórendszer szereplőinek az a legnagyobb segítség, ha kisebb számban, jobb általános állapotban, gyógyulásra motiváltan érkeznek a betegek.
Sokkal könnyebb azt meggyógyítani, aki alapvetően odafigyel magára, csak aktuálisan valamilyen baja támadt.
Hogy lehet ennyi mindennel egyszerre foglalkozni? Napi hány órát vesz el az életéből a kórházvezetés?
Nagyon változó, de alapvetően nem keveset. Koránkelő vagyok, hajnalban otthonról már írom az emaileket, és általában este is van még teendőm. Jó kollégáim vannak, akikben maximálisan megbízom, folyamatosan kommunikálunk, így tudok időt szakítani arra, amit még a szakmán belül fontosnak tartok.
Mindig elérhető vagyok, akkor is megkereshetnek kollégáim a kérdéseikkel, amikor szabadságomat töltöm, egyébként igénylem is, hogy a fontosabb ügyekről tájékoztassanak.
Közben pedig figyelek arra, hogy elkerüljem a mikromenedzsment típusú működést, hiszen nincs annál lélekrombolóbb, mint amikor egy főnök mindent ellenőriz, mindenbe beleszól, mindenről ő dönt.
Nem veszélyezteti a kiégés? Mikor kapcsolódik ki, ha folyamatosan elérhető?
Engem nem fáraszt, sokkal inkább tölt a munka, a „folyamatos” jelenlétet igyekszem egészséges tartományban tartani.
A kiégést nem érzem reális veszélynek, ugyanakkor a családi kapcsolatokban okoz némi feszültséget a sok munka:
a férjem meg szokta jegyezni, hogy most már kiszállhatnék a számítógépből vagy a mobiltelefonból. És teljesen igaza van.
Milyen technikát használ arra, hogy ne csorduljon túl a munka?
Ösztönösen érzem, hogy mennyit vállalhatok. A kikapcsolódás és a munka között nálam nincsenek éles határok, a legjobb ötleteim például edzés közben támadnak.
A sport egyszerre pihentet és motivál.
Heti háromszor járok edzőterembe, de otthon is vannak eszközeim, ráadásul rendszeresen futok is.
Amikor kicsik voltak a gyerekei, akkor is meg tudta ezt tenni?
Kisgyerekes anyaként a második terhességem végén, két héttel a szülés előtt szakvizsgáztam.
Sokan csodálkoztak akkor ezen. De ha jól belegondolunk mégiscsak könnyebb egy pici gyerek mellett tanulni, mint kettő mellett.
Mit tart az erősségének? Minek köszönheti, hogy nőként vezető szerepben is meg tudta állni a helyét?
Ez összetett dolog. Azt hiszem, amiben én jó vagyok, az az időbeosztás. Bármilyen feladatnál a lényeget figyelve, a sallangokkal nem foglalkozva haladok előre.
Elsősorban az elvégzett munka minőségében hiszek – nyilván van olyan, amikor a mennyiség is számít-, de semmiképen nem a ráfordított órák jelentik számomra a tevékenység értékét.
A munkatársaimnak is – amely területeken lehetséges – rugalmasságot biztosítok, nem bántom őket azzal, hogy folyamatosan ellenőrzöm a jelenlétüket, a lényeg az, hogy elvégezzék a rájuk bízott feladatot.
Kifejezetten lélekrombolónak tartom, ha az emberre ráerőszakolnak egy a tempójától és habitusától idegen elvárás rendszert. Ha valami megbetegít, akkor ez biztosan.
Volt ilyen „lélekromboló” helyzetben az életben?
Amennyire lehetséges volt, elkerültem az ilyen helyzeteket. De volt olyan munkahelyem, ahol „én voltam a lázadó”, mert mire négy órára lejárt a munkaidőm, elvégeztem minden munkát (az osztályon viziteltem, a szakrendelést elvégeztem, oktattam magyarul és angolul, dolgoztam az ultrahang laborban, ha kellett, cikket írtam, stb.), és nem voltam hajlandó estig bent maradni. Vártak a gyerekeim.
Nem biztos, hogy az a hatékonyabb munkaerő, akinek az autója este hétkor még ott áll a kórház előtt.
Már jó ideje vezeti a kórházat, sikerült a dolgozókat motiváltabbá tenni, az egészségügyben gyakran tapasztalt fásultságon enyhíteni?
Rengeteg dologra van szükség ahhoz, hogy valaki motivált maradjon az egészségügyben.
Kezdjük azzal, hogy ez egy hivatás, az ember lelkileg bevonódik, ha van egy nehezebb eset, éjszaka sem hagyja nyugodni a gondolat.
Tegyük hozzá, hogy ma nem könnyű az egészségügyben dolgozni, hiszen sok területen munkaerőhiány van, más részlegek és emberek pedig – részben emiatt – túlterheltek.
Az orvosok fizetését remekül megemelték, de a szakdolgozók többet reméltek, így maradt bennük némi frusztráció. A gazdasági területen dolgozók nem kapnak annyi pénzt, mint az üzleti szférában, pedig kórház nélkülük nem létezik.
Ezt a nagyon összetett személyi állományt kell motiválni, miközben kívülről brutális zaj szűrődik be,
az egészségügyet bántják, általánosítanak, rosszakat mondanak róla egy-egy negatív példa alapján, holott az ellátásban dolgozók töredéke működik gyengén szakmailag és morálisan.
Hogyan küzd a kicsit kilátástalannak tűnő helyzettel szemben?
Legfontosabb teendőnk folyamatosan monitorozni, hogy mi foglalkoztatja a munkatársakat.
Tisztában kell lennünk azzal, hogy milyen problémákkal küzdenek, és természetesen, amiben lehet, segíteni kell nekik. Ha a vezető odafigyel a munkavállalókra, ha bevonja őket a döntésekbe, ha az érzelmi-szakmai kötelék, biztonságérzet megvan, ha érzik, hogy megbecsülik őket, akkor talán ez elég arra, hogy nehezebb időszakokban se forduljon meg a fejükben a távozás gondolata.
A fluktuációval jól mérhető, hogy milyen eredményesek a dolgozók megtartásában. Hogy állnak ebből a szempontból?
Az Uzsokiban az utóbbi években többen jönnek, mint ahányan mennek. Orvosi szinten nincs érdemi fluktuáció, szakdolgozói, gazdasági szinten inkább jellemző a probléma.
A szakdolgozók száma rendszerszinten csökken, sok helyen veszélyes ütemben.
Én nagyon hálás vagyok a szakdolgozóknak, fiatal orvos koromban nagyon sokat tanultam a nővérektől, asszisztensnőktől, szeretem és amiben tudom támogatom őket.
Szeretném, ha motiváltak maradnának, ha eleget tudnának pihenni, ha tovább tudnának tanulni. Próbálom „körbeölelni” őket. Sok esetben egy dolgozó kilépését odafigyeléssel is meg lehet akadályozni, ugyanakkor ha valaki sokkal jobb ajánlatot kap, akár a szakmán kívülről, nem nagyon van eszköz a kezünkben.
Milyen attitűd képes ott tartani a dolgozókat egy intézményben?
Fontos, hogy az a fajta régi feudális rend, ami az egészségügyi intézményeket korábban jellemezte, puhuljon, és a „minden ember számít” váljék az uralkodó szemléletté.
A pályám elején kifejezetten irigyeltem a mentősöket, ott tényleg bajtársak és együttműködő csapatok tevékenykednek, az orvos, a mentőtiszt, a gépjárművezető együtt mozog, közösen teszi a dolgát.
Szeretném, ha ez a koncepció honosodna meg a szakma egészében, ebben hiszek, és azt hiszem ez a mi kórházunkban jól működik.
A napi kiadások, a rezsi finanszírozásával hogy állnak?
A világon mindenhol nagyon drága az egészségügyi ellátórendszer üzemeltetése. Az elmúlt időszak jelentős inflációja nem segített, de igyekszünk úgy dolgozni a kórházban, hogy a betegek ne érezzék meg a nehézségeinket.
Az elmúlt évek hatalmas inflációja mennyire sújtotta önöket?
Folyamatban van a valós értéken alapuló finanszírozás kialakítása, amire nagy szükségünk van, hiszen anélkül nem lehet megállítani a folyamatosan újratermelődő adósságot.
A drágább, minőségi anyagok, eszközök használata – aminek beszerzésére sokszor nincs mód – egyértelműen rentábilisabb, hiszen nem szorulnak folyamatos javításra, cserére, és hosszabb távon maradnak üzembiztosak.
A betegek biztonsága szempontjából is az a jó, ha professzionális, a legújabb innovációkat leképező gépparkkal tudunk dolgozni.
Az alapítványuk mekkora költségkeretből gazdálkodik?
A járvány kirobbanása után az emberek, cégek érzékennyé váltak az egészségügy problémáira, „felkerültünk a térképre”, özönlöttek a felajánlások.
Ezek igazságos elosztására hoztam létre az alapítványt, ami virtuális piactérként működött. Sokan járultak hozzá kisebb összeggel az alapítvány működéséhez, a Duna Bonum alapítvány viszont két körben is jelentős összeggel támogatott minket, ami lehetővé tette azt, hogy a Magyar Kórházszövetségen keresztül díj formájában (az év covid orvosa, szakdolgozója és nem ágy melletti dolgozója) jutalmazhattuk a legtöbbet és legjobban dolgozó munkatársainkat.
Az adakozás azóta szinte teljesen megszűnt, így az alapítvány tevékenysége is megváltozott.
Jelenleg igyekszünk olyan programokat szervezni, amelyek nem kerülnek sok pénzbe, ugyanakkor színvonalasak és érdekesek.
Az egészségtudatosság nem elég jó hívószó, az adakozókat nem tudják ezzel megszólítani?
A pénzgyűjtéssel külön kellene foglalkoznia valakinek, abban én nem vagyok jó, ezért inkább önkéntes alapon működünk. Nagyjából heten-nyolcan veszünk részt a munkában, de mindannyian örömünket leljük benne, engem például kifejezetten tölt, hogy másképp, más keretek között, de ugyanúgy a betegekért, illetve a lakosságért dolgozom.
Többek között blogot írunk, szakmai rendezvényeket szervezünk, óvodákban tartunk felvilágosító programot – ViDRa doktor rendel elnevezéssel -, de igyekszünk a felnőtteket is edukálni.
A Hivatások éjszakája programsorozat a pályaválasztás előtt álló fiataloknak szól, a kulturális eseményeink, mint például az Uzsoki mozi, Uzsoki könyvklub, vagy az író-olvasó találkozó pedig egyértelműen a mentális egészségünk megőrzését célozza meg. Nem mindenhez kell pénz, az előadók általában nem igényelnek anyagi ellenszolgáltatást, a termekbe ingyen vagy nyomott áron engednek be, a kakaót, kávét, süteményt pedig megveszük. Természetesen nagyon szeretném, ha a kollégák munkáját megfelelő pénzzel tudnám díjazni, de ez talán a jövő zenéje.
Ha az egészségtudatosságot nézzük, melyik országot tekinti mintának?
Egészségtudatosságban a skandináv országok példaértékűek, a munkáltatók és az állam is egyik legfontosabb célként kezeli a kérdést, ráadásul külön figyelmet fordítanak a mentális egészség megtartására.
Ha nincs rendben az ember lelke, a teste sem tud jól működni, ami nyilvánvalóan negatív hatással van a munkavégzésre is. A nagyobb cégek már régen felismerték ezt, és ahogy tudják, támogatják is a dolgozóikat. Tapasztalatom szerint sajnos pont az zárkózik el a legjobban attól, hogy pszichológiai vagy pszichiátriai segítséget kapjon, akinek a legnagyobb szüksége lenne rá.
Ha körülnézünk a buszon, a piacon, a magyar átlagember sem testileg, sem lelkileg nincs túl jó állapotban.
Sok mindentől függ, hogy ki milyen állapotban van.
A fiatalok egyértelműen egészségtudatosabbak, sportolnak, megfelelő táplálékot fogyasztanak, asszertívek.
Az idősebbek nem feltétlenül úgy szocializálódtak, hogy nagyobb figyelmet fordítsanak saját egészségükre, bár egyre inkább azt látom, hogy aki megteheti, időt, pénzt és energiát szán arra, hogy elkerülje a betegségeket.
Ugyanakkor az anyagilag rosszabb helyzetben lévők az alapigényeiket igyekeznek kielégíteni, nekik sokadlagos szempont a rendszeres fogorvosi, vagy egyéb jellegű szűrővizsgálatok elvégzése.
Ami viszont mindenkire káros, az a képernyőfüggőség, és az azon keresztül érkező zajok, hamis elvárások és információk okozta mentális teher.
A járvány óta romlott az emberek kondíciója?
A covid kinyitotta a kapukat a mentális egészséggel kapcsolatban, azóta kevésbé tabu a téma.
Ha valaki bevallja, hogy szorong, feszült, depressziós, alvás-, vagy étkezészavara van, az ma már nem jár stigmtizációval, elfogadóbbá váltunk. Más kérdés, hogy Magyarországon nincs elég személyzet, pszichológus és pszichiáter, akihez fordulni lehetne, az állami és a magánellátás is szűk, a magán ráadásul komoly költségigénnyel jár. Így, akik rászorulnak, nem biztos, hogy hozzá tudnak jutni a megfelelő segítséghez.
Ezért az origo itt is az: gyerekkorban kell elkezdeni a megfelelő edukációt, hogy a nagyobb bajt meg lehessen előzni, illetve az ellátórendszerbe kerülő betegek minél kisebb, időben elkapott, és kezelhető problémával érkezzenek oda.
Mennyire nehéz a felnőtteket megnyerni az egészségtudatosságra? Olyan ritka az egészséges és derűs ember negyven év felett.
A fiatalokon keresztül talán az idősebb generációkra is lehet hatni. Jó kommunikációval és hitelességgel a felnőttek figyelmét is meg tudjuk ragadni, vannak nekik szóló edukációs programjaink is. A fejlettebb országokban az idősebb emberek is teljes életet élnek, „életigenlőek” akár 90 éves kor felett is.
Ennek alapvető feltétele, hogy az illetőnek legyen miért felkelnie – közvetíteni szeretnénk az idősebbek felé, hogy tartalmas lehet az élet x éven túl is, csakhogy ehhez ők is kellenek partnerként.
Mennyi idő alatt lehet társadalmi szinten, az emberek gondolkodásában változást elérni?
Ehhez nyilvánvalóan sok időre van szükségünk, ugyanakkor részsikereket nagyon gyorsan el lehet érni. Több síkon zajlik a folyamat. Az egész lakosság egészségtudatosságának a növelése, a hosszabb, egészségben töltött élettartamok elérése évtizedek munkájának a gyümölcse lehet. Olyan pontokat, fogódzókat, amelyekkel máról holnapra lesz jobb valakinek az életminősége, viszont bármikor lehet adni.
Azt kell megértetni az emberekkel, hogy az ő együttműködésük nélkül nem tud megfelelő sikert elérni az egészségügyi ellátórendszer.
Bennük kell valahogy kicsiholni a motivációt az egészséges életmód kialakítására.
Mi az első lépés, ha valaki már nyitott az egészségesebb életre, de nem tudja hol kezdje el?
Idő, szocializáció, anyagi és kapcsolatrendszeri kérdés, hogy ki mivel tud elindulni. Kis lépésekkel érdemes kezdeni.
Ha valaki csak annyit tesz, hogy lift helyett felmegy a lépcsőn, vagy minden nap eszik egy kis salátát, kevesebb alkoholt iszik, kimegy a friss levegőre, mobiltelefon helyett könyvet vesz a kezébe, már sokat tett önmagáért.
Apró dolgokon (is) múlik az egészség, mindennek van hatása. El kell fogadni, hogy nem lehet mindent egy csapásra megváltoztatni, de az egyik elem húzza magával a következőt, és ahogy megvan az első siker, az motivál a továbbiakra.
Sokan tekintenek önre példaképként. Önnek ki a példaképe?
Azokat becsülöm nagyon, akik idősen is aktívak, olvasnak, sportolnak, nyitottak a világra. Két közeli példát is tudok erre, édesanyám és keresztapám 84-85 évesen utazik, edz, olvas, érdeklődik, megfelelő szociális hálót tart fent, megmaradt belül fiatalnak.
Ha valaki képes az új dolgok befogadására, ha nyitott, motivált, érdeklődő, az hosszan meg tudja őrizni az egészségét is.
Előbb-utóbb nyilván lesznek ilyen-olyan bajai, de sokkal nagyobb eséllyel kerülhetik el a nagyobb betegségek, vagy ha mégis komolyabban megbetegszik, akkor motivált a gyógyulásra, együttműködő, és emiatt esetében a sikerráta is nagyobb.
Szeretem, ha valaki elfogadó, megértő, meleg, értő és érző szívű, a strikt, azonnali és ellentmondást nem tűrő reakciók kérdőjeleket vetnek fel bennem. Az olyan emberek a példaképeim, akik odafigyelnek a másikra, egy párbeszédben valóban jelen vannak, azaz minőségi időt töltenek a másikkal.
Ha csak egy dolgot kellene kiemelni, mi a legfontosabb, hogy egészségesek legyünk?
A mai világban nem vagyunk igazán jelen a saját életünkben. Mindig máshol jár az agyunk, folyamatosan a telefonunkat nézegetjük. A múlton merengünk, a jövőt tervezzük, miközben elmegy mellettünk az élet.
Ha valaki valóban képes „jelen lenni” és megélni az adott pillanatot, ha értékes emberi kapcsolatokat ápol, akkor biztos, hogy sokat tett a mentális és a testi egészsége érdekében.
Egy szó mellé egy másikat:
Podcast: hiteles információ;
Blog: beteg- és lakossági edukáció;
Kórházvezetés: folyamatos öröm, lehetőség, alkotás
Szövetségi munka: fontos;
Alapítvány: odafordulás;
Sport: evidencia,
Család: a legfontosabb;
Olvasás: könyvek nélkül nincs este.
