A regölés az egyik legősibb magyar néphagyomány, amely az ősi pogány rítusokat ötvözi a kereszténység későbbi elemeivel. Szimbolikája, dramatikus előadásmódja és közösségi szerepe egyedülálló képet fest a múlt társadalmi és hitvilágáról, amelyben jól megfér egymás mellett a Csodaszarvas és Szent István királyunk. Bár ma már csak elvétve gyakorolják, életben tartása a magyar kulturális örökség fontos része.
A regölés a magyar néphagyomány egyik legősibb és legérdekesebb téli szokása, amely a termékenységvarázslás és a közösségi összetartozás jegyeit hordozza. Eredete a kereszténység előtti időkbe nyúlik vissza, és valószínűleg a téli napforduló pogány ünnepeihez kapcsolódott.
A kereszténység elterjedésével a szokás integrálódott az új vallási keretek közé, és főként december 26-án, Szent István napján vált gyakorivá, de egészen január 6-ig,vízkeresztig eltartott.
A regölés során fiatal legények csoportosan járták a falvakat, különösen a lányos házakat, hogy regösénekeket adjanak elő.
Öltözetük jellemzően kifordított báránybőr bunda és kucsma volt, kezükben láncos bottal és köcsögdudával. A láncos botok és egyéb zajkeltő eszközök használata a szertartás fontos része volt, mivel a zajkeltésnek varázserőt tulajdonítottak.
A regösénekek refrénje, mint például a „Haj regö rejtem”, az ősmagyar sámánok és táltosok varázsigéjéből származhat, amit révülés közben mondogattak.
Megőrizték a Csodaszarvas szimbólumát
A regösénekek egyik központi alakja a csodaszarvas, amely a magyar mitológia jelentős szimbóluma. A szarvas a bőség, a termékenység jelképe, és az évenként lehullatott és újranövesztett agancsa révén az örök megújulás, újjászületés szimbóluma.
A csodaszarvas szerepe a regölésben az ősmagyar hitvilággal áll kapcsolatban.
Az énekekben gyakran megjelenik a „szarvas ezer ága-bogán ezer misegyertya ég” motívum, amely a szarvas ágainak misztikus jelentőségére utal. Ez az ábrázolás összekapcsolható a világtengely (axis mundi) képzetével, ahol az ég és a föld találkozik.
MTVA/Bizományosi: Oláh Tibor
A regölés hagyománya a 19. és 20. században főként a Dunántúlon és a Székelyföldön maradt fenn. A szokás során a regösök ajándékokat kaptak jókívánságaikért cserébe, amelyek zömmel élelmiszerek vagy italok voltak.
Pogány tartalom keresztény köntösben
A regölés tehát eredetileg a téli napfordulóhoz kapcsolódó pogány szokás volt, amely a kereszténység felvétele után integrálódott az új vallási keretek közé.
A keresztény egyház ünnepeinek hátterében gyakran a kereszténység előtti ünnepek, illetve a vegetáció és az időjárás változásához kapcsolódó ünnepek állnak, melyek utólag keresztény értelmezést kaptak. A magyarság a Kárpát-medencében való letelepedéskor a keresztény vallással együtt a keresztény világ időszámítását is átvette. Így jött létre az a többszörös rétegződés, aminek eredményeképp a regölés a téli ünnepkör azon különleges szokásaihoz kapcsolódik, amihez a keresztény naptár (karácsony) „csak” az apropót adja, mélységében a téli napfordulóhoz kötődő európai pogány hagyományok része maradt.
A keresztény elemek, például a Szent Istvánhoz kötött tisztelet vagy a ház lakóinak megáldása csupán kiegészítik, de nem helyettesítik a regölés ősi funkcióit.
A regölés a magyar történelem különböző korszakaiban eltérő szerepet töltött be. Kezdetben az ősi termékenységi rítusok központi elemeként szolgált, amely során a természet ciklikus megújulását szimbolizálta. A középkorban, a kereszténység elterjedése után, a pogány elemek lassan átitatódtak keresztény értelmezésekkel.
A 19. és 20. századra a regölés szerepe jelentősen csökkent, különösen a városiasodás és az iparosodás hatására.
Ugyanakkor a falusi közösségekben még sokáig fennmaradt, és a néprajzi gyűjtőknek köszönhetően részletesen dokumentálták az ősi szokás elemeit. A regölés során gyakran alkalmaztak dramatikus elemeket is, például álruhába öltözött szereplők jelentek meg, akik a természet erőit vagy a közösség ősi hőseit jelenítették meg. Ezek a szerepek a közösség mítoszainak újrajátszását és közvetítését szolgálták.
