Elég jól kapcsolódunk a szeretteinkhez? Ha igen, miért érezzük olyan gyakran magányosnak magunkat? A kötődéseink vizsgálata és javítása egy sokkal boldogabb élethez vezethet el. Hogy ez mit jelent pontosan a gyakorlatban, arról az Elfogadó kapcsolódás című könyv szerzőjét, Cziglán Karolina pszichológust, pár- és családterapeutát kérdeztük.
Mit jelent pontosan az intimitás?
Az intimitás alatt legtöbben érzelmi közelséget értenek.
A meghittség, bensőségesség érzetét, azt, hogy a másik közel van, ért minket és mi is úgy érezzük, hogy ráhangolódtunk.
Tehát olyan élményegyveleget, amire a legtöbben vágyunk, de nem magától értetődő, hogy minek köszönhető, ha kialakul, hogy egyáltalán mit tehetünk érte, hogy minél gazdagabb legyen ilyen élményekben az életünk. A könyv részben erre keres választ, és a válaszok között lehet olyan, amire nem is gondolnánk, például paradox módon éppen a másiktól való távolság elfogadása is fontos az intimitáshoz vezető úton.
Amíg ragaszkodunk valamiféle tökéletes illeszkedéshez, addig folyamatosan frusztrálódni fogunk, mert ez nem lehetséges.
Sosem egészíti ki egymást tökéletesen két ember, a bensőségesség megéléséhez nagyon fontos például ennek, azaz a tökéletleségnek, az eltérő igényeknek és megéléseknek az elfogadása is.
Miért félünk az intimitástól a kapcsolatainkban?
Két fő oka lehet, ha tartunk az intimitástól, azaz attól, hogy túl közel kerül hozzánk a másik ember.
Az egyik a kiszámíthatatlanság, ami abból fakad, hogy ha igazán spontán és őszinte egy kapcsolat, akkor már nem előre megírt, unásig ismételt forgatókönyvek alapján működik.
Ettől persze sokkal gazdagabb és izgalmasabb is, de nem lehet előre lejátszani a beszélgetéseket, nem lehet pontosan kiszámítani a reakciókat. Ez akár ijesztő is lehet.
A másik ok a sebezhetőség.
Ha a másikat közel engedjük, akkor egyre jobban meg fog minket ismerni, látja gyengeségeinket, küzdelmeinket is, nemcsak az erős és jól fésült énünket.
Ha valaki nem hisz abban, hogy mindezzel együtt elfogadható, tartani fog tőle, hogy a másik ember közelengedésével az elutasítást kockáztatja, ami fájdalmas élmény, hiszen megerősíti a félelmet: „nem vagyok szerethető”. Ezért, ha valaki bizonytalan benne, igazából elfogadható-e hibáival együtt, ha nem is tudatosan és szándékosan, mégis inkább valamivel kevésbé intim, ám biztonságosabb kapcsolatok kialakítására fog törekedni.
Mi kell ahhoz, hogy boldog kapcsolataink legyenek?
Erre nincs egységes recept, hiszen különféle elvárásaink vannak az emberi kapcsolatokat illetően.
Az biztos, hogy a boldogságot erősen befolyásolja az emberi kapcsolatainkkal való elégedettség.
De hogy mi tesz valakit elégedetté, abban már eltérhetünk. A legfontosabb, hogy ki-ki a saját igényeivel és vágyaival tisztában legyen: van, akinek a közös tevékenységek és élmények jelentik a barátságot, míg másnak a meghitt vagy éppen elemző, intellektuális beszélgetések adják a közelség érzetét.
Általános jellemzőként elmondható, hogy mindenki szeret „látva lenni”, azaz megélni, hogy a másik ember – legyen barát, rokon vagy egy társ – minél pontosabban arra reagál, amilyennek magát megéli, ami benne zajlik.
Ez olyan helyzetekben derül ki például, mikor elmesélünk egy felkavaró történetet, és a másik reakciójából látszik, hogy érti, miért úgy éreztünk, ahogy. Ahhoz persze, hogy ez megvalósulhasson, fel kell vállalnunk, hogy megosztjuk, ami bennünk zajlik, ami sokak számára kockázatos manővernek tűnik, hiszen az elutasítás veszélyét is magában hordozza.
Miként fontos az intimitás az önmagunkkal való kapcsolatban?
Az önmagunkkal való kapcsolatban az a legfontosabb, hogy élhető, biztonságos benső miliőt alakítsunk ki.
Ez azt jelenti, hogy együttérzéssel forduljunk magunkhoz akkor is, ha nem pontosan olyan vagyunk éppen, mint szeretnénk,
például nem sikerült olyan magabiztosan fellépnünk, vagy annyira összeszedni magukat egy cél érdekében, esetleg úgy véljük, hogy unalmasak voltunk egy társas helyzetben. Sokan félnek tőle, hogy a „túlzott” önelfogadás ellustuláshoz vezet.
Ez alaptalan, inkább a szorongás bénítja meg az embert, és az nyilvánul meg tehetetlenségben.
Ha valaki megtanulja jó barátként, szeretetteljesen biztatni magát, azzal inspiráló légkört hoz létre, ami közelebb segíti a céljaihoz. Emellett fontos, hogy ne elkülönült lényként gondoljunk magunkra, hiszen minden pillanatban hatunk egymásra, kapcsolódunk egymáshoz akár csak a tekintetünk találkozásával. Az önmagunkkal való együttérzés része annak felismerése is, hogy sorstársak vagyunk, valójában hasonlóak az alapvető vágyaink és szükségleteink. Ez a gondolat önmagában oldja a magány érzését.
