Rendkívüli és hiánypótló, mindemellett átfogó kiállítás tekinthető meg a Magyar Nemzeti Galéria harmadik emeleti teremsorában: Galimberti Sándor, és (második) felesége, Dénes Valéria műveiből (plusz még Galimberti apjának és első feleségének néhány képéből).
Galimberti Sándor (1883-1915) olasz-francia elődök leszármazottja: apja, Luigi Galimberti egy munkamegbízás során került Triesztből Magyarországra, pontosabban Kaposvárra: ebben a városban született kilencedik leszármazottjaként Sándor (addigra az apa is Alajos néven élt és festett: korábban a Velencei Festőakadémián tanult), ő volt fia első tanítómestere.
És ha már Kaposvár, akkor a családdal baráti viszonyban levő Rippl-Rónai József figyelt fel a gyermek tehetségére és biztatta az apát, hogy merrefelé irányítsa.
Az út nyilvánvalóan csakis Nagybányára vezethetett, ahová húsz éves korában jutott el és az egyik „alapító atya” – Rét István – tanítványa lett. Első külföldi tanulmányútja a Müncheni Akadémiát célozta, majd beiratkozott Hollósy Simon (ugyancsak nagybányai „alapító atya”) magániskolájába. Végül is – több mint logikus következményképp – Párizsba ment és a híres-neves Julian Akadémián tanult, ott, ahol korának legjobbjai.
Ahol a két művész élete összefonódott: Párizs
Hazatérve kamatoztatta a Párizsban tanultakat, azonban akkoriban a honi közönség és műkereskedelem még konzervatívabb volt annál, hogy befogadja az akkori legmodernebb stílusokat. Pedig már szerveződtek a Nagybányáról (is) indult ifjak, különböző művészeti csoportosulásokba tömörülve, mint amilyen a Nyolcak, az Aktivisták, valamint a Tett és a Ma című folyóiratok köré szerveződött képzőművészek: főként a Nagybányáról indult, vagy ahhoz az iskolához kapcsolódó, esetleg annak stílusán túllépő festők. Többnyire huszonévesek, akárcsak Galimberti.
Ő azonban Párizshoz vonzódott, úgy érezte, hogy az ottani művészeti és társadalmi légkörben tudja valóra váltani festői elképzeléseit.
Dénes Valéria (1877-1915) budapesti polgárcsaládból származott, ahhoz a korosztályhoz tartozott, amelynek nőtagjai a XIX-XX. század fordulóján lázadtak a korábbi női életfelfogásnak és életvitelnek a konzervatív kényszere ellen. Családja tanítónőnek szánta, ő festő akart lenni, lázadása jeleként nem a konzervatív akadémizmus vonzotta, hanem Nagybánya. Azt követően pedig Párizs.
Ott már Henry Matisse magániskolájában tanult és festett, a korszak nagyjai és még nagyobb jövő előtt álló társai közt. Ebben a környezetben találkozott Galimberti Sándorral, akivel azonnal jól megértették egymást – és nemcsak művészetileg.
Ettől kezdve már nem lehet szétválasztani sem életüket, sem művészi hitvallásukat, festői pályafutásukat. Abban a fél évtizedben, ami még hátra volt életükből, (amit természetesen nem tudhattak) olyan erős érzelmi és művészeti kapcsolat alakult ki köztük, hogy a velük foglalkozó, műveiket elemző, ismertető művészettörténészek a mai napig nem tudják teljes bizonyossággal meghatározni: melyik festményüket melyikük festette. Esetleg (egyelőre ez sem kizárható) egy-egy képet együtt hoztak létre. Az összetartozásnak ez a mindennél erősebb lelki és szellemi megnyilvánulása egyfelől csodálatra méltó (életük végére is rányomta bélyegét), másfelől viszont sok gondot okoz az életművükkel foglalkozó kutatóknak.
Forrás: Wikipedia
Művészileg egyenlők
A január 26-ig megtekinthető tárlat igyekszik a lehető legalaposabban bemutatni ezt a nem mindennapi párost. A „nem mindennapi” meghatározás azt jelenti, hogy más, hazai művész-házaspároktól eltérően (amelyek esetében az egyik fél – többnyire a férj – művészileg magasan fölötte állt a feleségnek) a Galimberti-Dénes házaspár teljesen egyenlő volt. Művészetükben, emberségükben, érzelmi kapcsolatukban. Festményeik tanúsága szerint életük jelenvalóságában és az utókor megítélése szerint a magyar művészetben elfoglalt helyüket illetően is.
A kiállítás időbeli sorrendiséget követ az egyes termekben kiállított festmények segítségével és a bemutatott – mások által festett – képek segítségére vannak a látogatóknak abban, hogy értsék és megértsék a két művészpálya alakulását.
Például abban a teremben, ahol kiállítottak egy enteriőrt ábrázoló Galimberti festményt, a mellette levő falra egy Rippl-Rónai kép került, hogy világosan látszódjon: milyen hatással volt a mester az ifjú tehetségre. Vagy ha megnézünk egy Dénes Valéria Nagybánya látképet, mellette-körülötte ott látható mások hasonló motívumú festménye. Ezeken a képeken még felfedezhető a különbség kettejük közt, a Párizsban készült művek azonban mind gondolatiságukban, mind stílusukban jóval közelebb állnak egymáshoz.
Galimberti mikor 1909-ben Párizsba ment, már házasemberként, felesége, Lanov Mária cseh származású festőnő volt. Az érzelmi-, és a stíluskapcsolat azonban nem lehetett felhőtlen, ha a férj (egyedül) távozott Párizsba. Az érzelmi kapcsolat minősége csak feltételezhető, a festői- stílusbeli különbség azonban világosan kiderül a bemutatott képek alapján. Mindez egyértelmű magyarázat arra, hogy milyen viharosan alakulhatott Galimberti és Dénes Valéria egymásra találása. Galimberti amilyen gyorsan lehetett, elvált és feleségül vette testi-lelki-művészeti társát.
Közös műtermet béreltek, sokat dolgoztak. A Nagybányán elsajátított posztimpresszionista stílusból szinte önmaguk számára is észrevétlenül irányultak át a fauvizmisba, majd a kubizmusba (fauve = vad, kubus = kocka) és még tovább.
Szerencséjükre nemcsak a társadalmi közeg volt fogékony munkásságukra, hanem egy neves német származású gyűjtő-kereskedő, műkritikus, Wilhelm Uhde, aki tőlük és a korabeli legmodernebb nagyoktól vett és gyűjtött képeket. Így hát nem voltak anyagi gondjaik. Még Budapesten is tudtak rendezni közvetlenül a háború kitörése előtt egy szép, páros kiállítást a Nemzeti Szalonban (korábban két, csoportos budapesti kiállításra is adtak néhány képet). Azután visszamentek Párizsba, ott érte őket az I. Világháború kitörése. Franciaországban az antanttal hadban álló országok állampolgárait internálótáborba zárták, ez történt volna velük is, de idejekorán elmenekültek, csapot-papot, műtermet-lakást, festményeket odahagyva.
Tragikus lezárás
Haza már nem jöhettek a frontvonalakon át, ezért előbb Belgiumba utaztak, majd a semlegességét kinyilvánító Hollandiába, ahol személyüket illetően biztonságban voltak, csak azt nem tudták, hogy mi lett a lakásukban-műtermükben hagyott műveik sorsa. Ez a kérdés egyébként életművüket illetően a mai napig érvényes, és annyira nincs érdemleges válasz erre, hogy a művészettörténet-tudománynak még csak sejtése sincs arról, hogy festményeik hová lettek, eljutottak-e új tulajdonosokhoz és azok mit tettek velük, vagy szemétdomb lett a végállomásuk, esetleg befűtöttek a fakeretekkel-vakkeretekkel és vásznakkal. Az amúgy is rövid életmű-páros így hát még (egyelőre) csonkult is. Ami megmaradt belőle, most látható, de a kurátorok bíznak benne, hogy még előkerülhetnek lappangó értékek.
Hollandia rövid, de termékeny időszak volt, egyebek közt ott született (most már biztos alapokon nyugvó elemzés szerint) Dénes Valéria főműve, az 1915-ben festett Holland kikötő, amelyet korábban Galimberti Sándornak tulajdonítottak és amszterdami látképnek gondoltak (a kép Scheveningent ábrázolja), erre a képre utal a harmadik emeleti kiállítás belépő-előterében elhelyezett domború tükör – és persze Jan van Eyck világhírű. az Arnolfini házaspár című festményére. Amely kurátori-kiállításrendezői megoldásként többszörös áthallás. Galimberti nem csak jó festő, hanem becsületes honpolgár is volt, aki úgy gondolta, hogy háborúban a fronton van a helye. Ezért 1915 tavaszán hazatértek.
Forrás:MNG
Galimbertit besorozták tisztként és már indult volna a frontra, amikor Dénes Valéria a sokszoros megpróbáltatás következményeként tüdőgyulladást kapott és meghalt. Temetésének napján Galimberti a katonai pisztolyával öngyilkosságot követett el a Műcsarnok mögött egy padon.
