Rudolf Péter 65 – színészportré

Rudolf Péter 65 éves lett, harsogóan fiatalon robbant be a filmes és a színházi szakmába, és váltig robbanás közeli állapotban maradt. Rendszeresen csinál valamit, amire figyelni kell, játszik, rendez, no meg a Vígszínház igazgatója.

Műfaji mindenevő. Tényleg mindegy neki: komédia, vagy tragédia, netán tragikomédia, vagy éppen improvizatív játék, tévéfilm, mozifilm. Valaha egy hét különbséggel láttam Bóni grófként parádézni a Csárdáskirálynőben Kecskeméten, Verebes István rendezésében, és Akakij Akakijevicsként senyvedni Gogol A köpönyegében a Thália stúdiójában, Csizmadia Tibor intenciói szerint.

Persze ezen is lehetett nevetni, ahogy Bónin, de azért ez két véglet. Nagyszínpadon, fényes külsőségek között zenés könnyedség, táncoskomikus szerep, és az akkor lepukkant stúdióban, egy nyomorúságos kisember sorsának megidézése.

Mindkettőben remek volt.

Ekkor már 15 év után eljött a Vígszínházból, ahol szakmai szempontból felnőtt. Ki akarta próbálni magát kevéssé ismert közegekben, olyan kollégákkal, akikkel még nem dolgozott együtt.

És rendszerint szintén megállta a helyét, hozott valami sajátosat az általa alakított szerepekbe.

Két véglet

Gogol antihősként groteszk, darabos mozdulatai voltak, bő hálóinge szinte mulatságosan önálló lényként lobogott utána, Túlzó gesztusaitól, reménytelen álmaitól a nyomora is komikussá vált. Amikor néhány lépcsőt felfelé ment, olyan volt mintha hegyet mászna, felküszködné magát a hatalmasságokhoz, vagy akár az égiekhez.

Megtanult egészen kis térben játszani, amikor olyan közel van a nézőkhöz, mintha filmen premier plánban lenne, és látszik arcizmának minden rezdülése. De a nagyszínpadnak is hamar mesterévé vált.

Ahogy a biztos színpadi hatásnak ugyancsak. Bóniként volt egy frenetikus mutatványa. Az operettlépcsőn lefelé igyekezve zavarában összeakadt keze-lába. Belegabalyodott a saját ingujjába, ami nyúlni kezdett és kitekeredett a frakkja alól, szinte kényszerzubbonyként csavarodott a teste köré.

Lépni már nem, csak ugrálni tudott abszurdan különös öltözékében, miközben igyekezett megfelelni a társadalmi kívánalmaknak, próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna, mosolygott a hölgyekre, kedveskedett.

Fekete Péter, az emblematikus szerep

Ekkor már hosszú évek óta adta a Vígben emblematikussá vált szerepét, Fekete Pétert. Színházban tán az Eisemann operett peches antihőse jelentette számára az igazi kiugrást.

Megint egy kisember, akinek viszont a balszerencse halmazából, az ügyefogyottságából sikerül hasznot is kovácsolnia. Máig sikerszéria A padlás, amiben Lámpás volt, az egyik elbűvölően kedves örök életű szellem, de bűbájoskodott Puckként, a Szentivánéji álomban, félreértésektől űzötten rohangászott a Két úr szolgájában, vagy alkoholista ifjúként unta az életet az Utazás az éjszakába című O Neill darabban.

Jó néhány színésztársához hasonlóan rendezni is kezdett. A Dühöngő ifjúság egy korosztály csalódottságát, céltalanságát fogalmazta meg, kirobbanó szakmai és közönségsikerrel. Az Angyalok Amerikában vagy a Salemi boszorkányok előadását viszont többen vitatták. Az azonban vitathatatlan, hogy ezt a szakmát is megtanulta, ahogy a virtuóz improvizációt is, a szintén emblematikussá vált Beugró hosszú sikersorozatában.

Az Üvegtigris és benne Lali

A filmszínészet, a még főiskolás korában forgatott Cha-Cha, Cha, a Szerencsés Dániel, a Jób lázadása hamar országos népszerűséget hozott neki, azokban az időkben, amikor a mozik előtt akár magyar filmekért is sorban álltak. Beletanult a filmrendezésbe is.

Az Üvegtigris első részét még Kapitány Ivánnal közösen vitte vászonra. A következő kettőt már maga rendezte. Ez a film, és benne Lali figurája szintén a védjegyévé vált.

Szeretetre méltó fura fickók tobzódnak benne, a maguk módján ők is kisemberek, szabálytalanok, ügyeskedők, de azért elesettek, balfácánok, kelet-európai módra kiszolgáltatottak, ugyanakkor azért törvényen kívüliek is. De mindannyian remek fazonok, markáns karakterek, a színészek számára jutalomjátékszámba mennek.

Rudolf igencsak szereti, ha a kollégái és persze ő maga is, jót játszhatnak.

Rómeó és Júlia mindhalálig

Az És Rómeó és Júlia tobzódás a színészetben, és feleségével, Nagy-Kálózy Eszterrel, tobzódás egymással. A darab valamennyi szerepét ők formálják meg. Évtizedek alatt sem lehet beleöregedni, beleunni. Szobányi térben éppúgy előadható, mint tengernyi közönségnek, szabadtéren.

Jeles színházi élményeim közé tartozik, amikor a Művészetek völgyében, a kapolcsi Gástya árokban láttam, aminek alján és a két oldalán szintúgy nézők ültek. Ráadásul én nem is elől találtam helyet. Kételkedtem, hogy ennyi ember előtt, akár kiadós távolságra, kellőképpen hat-e majd ez az alapvetően mégiscsak kamara produkció. De bizony nagyon is hatott, sőt ritkamód varázslatossá vált.

Átélhetővé, szívet melengetően fájdalmassá lett a két ember csak a halál által szétszakítható szerelme. És mindehhez szép, meleg, csillagos égboltú, mediterrán hangulatú nyári este volt.

Volt pár évet a még Márta István által vezetett Új Színház művészeti vezetője, itt már próbálgathatta vezetői képességeit.

A Centrál Színházban

Egy idő után leginkább a Centrál Színházhoz kötődött. Itt folytatódott tovább az És Rómeó és Júlia sikerszériája. És itt mutatták be Albee már klasszikussá vált, legtöbbet játszott darabját, a Nem félünk a farkastól címűt, amit nem rég felújítottak, Puskás Tamás elgondolásai szerint.

Ebben négy ember szinte élve lenyúzza egymásról a bőrt. Ő Georges-ként egy ideig befelé emészti magát inkább, pedig a Básti Juli alakította felesége már úgy érkezik haza, hogy furtonfurt szidalmazza, de aztán egy lerészegedő, kiborulós éjszakán, amelyiken lélekben mindegyikük dermesztően lemeztelenedik, alaposan kimutatja a foga fehérjét.

Ám Rudolf tud habkönnyű is lenni. A filmről is jól ismert Tökéletlenekben a Sánta férfi szerepében, nem csak sánta, hanem erőteljesen pösze volt, nem mindig lehetett érteni, mit beszél, vagy éppen mit ordít.

Egyik szemére vak, némileg süket is volt, ráadásul símaszkot viselt, mert éppen elrabolni jött a főszereplő nőt. Ennyi fogyatékossággal mégsem sajnáltuk, sőt röhögtünk rajta, mert nem szerencsétlenül elesett, hanem bohózati figura volt.

Lehetett volna ez persze ízlésficam a színész részéről, de azért nem volt az, mert Rudolf borotvaélen táncolva, hajszálpontosan telibe találta azt a fazont, akit játszott, és ezzel kapásból érzékeltette a Pulitzer-díjas David-Lindsay Abaire darabjának a tébolyultan groteszk stílusát.

Nagy őrület ez, képtelenségek, blődségek fantáziadús tolulása, jókora dili, de azért mégsem állíthatom, hogy az egésznek se füle se farka. Ha már a fülnél tartunk, a műsorról levehetetlen Pletykafészek című vállaltan blőd Neil Simon bohózatban, New York alpolgármestereként átlőtt füllel találnak rá a házassági évfordulója megünneplésére hívott barátai. Nekiszabadultan, vérbően komédiázik.

Nálunk gyakran a direktori pályázatok is komédiákká válnak. Vagy tragikomédiákká. Már 2001-ben igazgató akart lenni, megpályázta a Thália Színházat. Nem is foglalkoztak a beadványával, mert azt állították, hogy határidő után nyújtotta be. Bizonyította, ha ünnepnapra esik a határidő, jogi szempontból az első azt követő munkanap számít, amikor leadta. Rá se hederítettek. Nyilván szándékoltan fütyültek rá.

A Vígszínház élén

A Víg esetében neki állt a zászló. Rossz nyelvek rebesgették, hogy közel állt a tűzhöz. Az ilyen feltételezéseket határozottan elutasította. De ez most már mindegy is, mert bizonyította a direktori rátermettségét, méghozzá úgy, hogy tekintélyes időre válságkezelésre kényszerült.

Részint Eszenyi Enikő igazgatása után meg kellett nyugtatni a feldúlt idegállapotú társulatot, akár vissza kellett szerződtetni elmenekült színészeket, és fiatalokat is hozni.

Másrészt valahogyan át kellett vészelni a pandémiát. Az öreg hölgy látogatásának rendezésével ebben a kiélezett helyzetben is újfent letette a névjegyét. Tudatosította, hogy az általa vezetett teátrumban súlyos társadalmi kérdésekről is lesz szó, hogy gyakran akár agorává akarja tenni a színházat.

Dürrenmatt művének a segítségével beszélt manipulációról, gyűlöletkeltésről, gyilkos indulatok felkorbácsolásáról, a pénz dermesztő hatalmáról. És közben a sok szereplős darab társulatépítő erejű is volt. A kedélyek pedig érezhetően megnyugodtak.

Igyekszik kiegyensúlyozni a repertoárt. Fajsúlyos mondandó mellé könnyedség is dukál.

Ilyen a Barátom, Harvey. Ebben olyan idősödő urat, nagybácsit játszik, akinek egy nyúl a barátja, akit lehet ugyan, hogy csak képzel, de akkor is sok kalamajka, vicces szituáció származik belőle. Báj és humánum, és megint csak a kisember szerethető, bicebóca elesettsége árad ebből az alakításából.

Az Ármány és szerelem Miller muzsikusaként, a feleségét adó Hegyi Barbarával humoros évődéssel indítják a produkciót, ami megrázó tragédiába torkollik. A Liliomfiban lóvá tett Szilvai professzorként kiadós élvezettel komédiázik.

Direktorsága nem csökkentette a játékkedvét. Munkabírása legendás. Jó formában van. Sokadik fénykorát éli.