Kézdy György 90 éves lenne. Sok remekül eljátszott szereppel, temérdek zsörtölődéssel, morgolódással és betegséggel a háta mögött, ő maga döntött úgy, hogy nincs tovább. 2013-ban az Uzsoki kórház harmadik emeletéről ugrott egy nagyot.
Előző nap beszélt Orlai Tibor producerrel, egyeztetett vele a márciusi műsorról. Még optimistának tűnt, úgy gondolta, hogy akkor már tud játszani. Aztán nem sokkal hetvenhetedik születésnapja előtt sajnos mégis úgy döntött, hogy elég volt. Ettől sokan megrendültek.
Rengetegen szerették meg a Szomszédok című teleregény Virág doktoraként, amit direkt neki írt a sorozatot rendező Horváth Ádám. Testre szabta az állandóan elégedetlenkedő dokit. Beleírta a színész valós érdességét, gyakori vitatkozási hajlamát, intellektuális önállóságát, függetlenségre törekvő lényét, amit aztán volt módja megtapasztalni bőven.
Kézdy nehezen szokott bele a tévésorozat létbe. Nem akart néhány vonással fölvázolni egy figurát, Shakespeare-hoz méltó mélységekre vágyott, részletes szerepértelmezésre, sokszínű emberábrázolásra.
Nehezen értette meg, hogy ezt ez a műfaj ledobja magáról. Azonnal felfogható szándékú, egyszerű alakok könnyed megformálására van szükség, akik különösebben nem fejlődnek se ide, se oda, azon nyomban megjegyezhető, hogy milyenek, és attól kezdve kis kilengésekkel általában olyanok is maradnak, nehogy már picit is összezavarodjon a kedves néző.
Csaknem kenyértörésre került a sor. Kézdy háborgott, felfortyant, mondta a magáét, szokása szerint maximalista akart lenni. Horváth sem nagyon engedett.
Forrás: Fortepan/Szalay Zoltán
Megszületett Virág doki
Végül csak közös nevezőre jutottak, és ezzel megszületett a közkedvelt figura, akit sokan valódi orvosnak hittek, és még az igaziak között is akadtak, akik kollégának szólítottak. Kézdy csak belelopta nagy lelkét, a „kicsi mérges öregúr” álcája mögé rejtett rendíthetetlen humanizmusát.
Egy olyan értelmiségit teremtett, – és ezzel telibe talált egy típust –, aki mondja és mondja a magáét, bár tisztában van vele, hogy ezzel általában csak a borsót hányja a falra, de egész alkatából következően mégsem tehet mást. Amúgy pedig tisztességesen teszi a dolgát, sokszor saját magával szemben is ellenzékbe vonulva.
Magával sem volt túl gyakran kibékülve. Szinte minden próbafolyamat előtt elbizonytalanodott, hogy sikerül-e majd helytállnia. Jókora sikerekkel a háta mögött is képes volt veszettül kishitű lenni, a talentumát újra és újra megkérdőjelezni, lelki gödörbe kerülni, majd valahogy feltápászkodni, ismét nagyon is két lábra állni, és megint alkotni.
Hosszú volt az elismeréshez vezető út, hiszen a pályán töltött első tíz éve lényegében az ismeretlenség jegyében telt el. Osztályfőnöke, Várkonyi Zoltán előre megmondta neki, ha az első tíz évet kibírja, színész lesz belőle. Nem passzolt ugyanis a külseje és a belseje. Ahogy ő fogalmazott, „Nehéz verseket, Arany balladákat mondtam tizennyolc évesen, azzal a kripli létemmel, ami akkor volt.” Nem volt az az alkat, akire epekedő szerelmeseket osztanak. Leginkább bohózati figurák, táncoskomikusok megformálására predesztinálta volna a külseje, ez viszont nem illett az alapvetően értelmiségi létéhez. Nem véletlenül a groteszk műfaja állt hozzá igen közel.
A debreceni Csokonai Színházban nem traktálják főszerepekkel. Fojtogatónak, begyepesedettnek tartja a cívisvárost. Úgy érzi, ha jól old meg egy-egy feladatot, azt sem kíséri kellő figyelem. De vannak a teátrumban nyolcan-tízen, akik körülbelül ugyanazt akarják, egyfelé húznak, és azért ez később megszépíti ezeket az időket.
Ott tartózkodása utolsó időszakában odamegy Giricz Mátyás főrendezőhöz, és elpanaszolja, hogy ő itt még soha nem kapott főszerepet. Giricz ért a szóból, a Szegény Dániel című krimiben végre igazán brillírozhat.
Ezután fogja magát, és átszerződik Pécsre. Ez jellemző volt rá. Vert helyzetben kevéssé szívesen jött volna el. Ám Pécsett akadt olyan évad, amikor mindössze a kamaraszínházban kétszer előadott Jelenkor című folyóirat estjében lépett fel.
Forrás: Fortepan/Kédas Tibor
Aztán a Gyulai Várszínházban, Száraz György A nagyszerű halál című darabjában, úgy kapja meg Jelinszkij kozák kapitány szerepét, hogy azt eredetileg Bessenyei Ferencnek szánják. Miután ő nem vállalja, többeknek felajánlják, majd jobb híján ráosztják Kézdyre. A produkció országos hírű siker, és ő kitűnik benne. Az előadást a Pécsett főrendező Sík Ferenc állította színpadra, és ettől kezdve gondolkodik benne. Jönnek a fontos szerepek. Tíz pécsi év után, amikor már abszolút marasztalnák, boldogan szerződött Kecskemétre, az egyik legnagyobb színházcsinálóhoz, Ruszt Józsefhez. Remekül érezte magát. De akkor éppen az volt az ukáz, hogy a tehetségeket vidékről a fővárosba kell „terelni.” Ruszt invitálja magával a fővárosba. A Nemzeti tagjává is válik, de ott nem találja a helyét.
A Schwajda György vezette szolnoki teátrumban viszont 6 évre lehorgonyoz. Élete egyik legjobb szerepében, Barakiás zsidó főpapként, a Taub János elképzelései szerint színpadra állított Caligula helytartójában, egyenesen parádés.
Olyan formátumos, fölöttébb gerinces, fineszes embert alakít, aki semmilyen körülmények között nem hajlik meg a leigázó hatalom képviselője, a helytartó előtt. Meggyőzően, hitelesen, annyira szenvedélyesen, okosan, emberségesen érvel, hogy célt ér vele, megmenti a népét. Ehhez megvolt a karizmája, a roppant szuggesztív nézése, a hevülete, és sajátja volt a logikus, világos okfejtés, a pengeként vágó agy is.
Kibeszéletlen múlt, hazug jelen
Schwajda Ballada a 301-es parcella bolondjáról című darabjában, ugyancsak Szolnokon, a címszerepet adta. Egy jobb napokat látott férfit, akit kisemmiztek, és ott kóborol a temetőben. Lökött már, mulatságosnak tűnően flúgos, de azért filozofikus eszmefuttatásokra képes, találóakat mond.
Tulajdonképpen ország-jelkép, olyan országé, ahol kibeszéletlen, elhallgatott a múlt, ezért sok tekintetben hazug a jelen. Bohócos volt, félreálló sipkával, roggyant járással, de gyakran kitisztuló aggyal, mindenki közül a legeslegjobban látta, hogy mi is történik. És bizony olyan dolgok estek-esnek meg, ha valaki tisztán lát, akkor ebbe bele lehet bolondulni.
Szolnokon még III. Richárd is volt, ez sajnos nem sikerült neki. Azt hiszem a tébolyult, lidérces aljasság, a számító gerinctelenség, az elmeháborodott hatalomvágy, a képmutató hazugság, mások kegyetlen lábbal tiprása iszonyúan távol állt tőle. Annyira, hogy bármennyire is jelentős színész volt, ezt eljátszani sem tudta igazán.
Morgolódott ugyan naphosszat, dühösnek is sűrűn lehetett látni, olyannak is, hogy azt lehetett érezni, most aztán tényleg elege van mindenből és mindenkiből, de a lelke mélyén igencsak melegszívű humanista volt. A többi valószínűleg álcaként rakódott rá, mert különben még sérülékenyebb lett volna.
Túlérzékenységéből is táplálkozott a művészete, de nem ritka kiszámíthatatlansága, hektikussága ugyancsak, ami hatalmas élet- és emberismerettel párosult. Bölcsessége akár indulatossággal elegyedett.
Forrás: Wikimedia commons/ Juhos Nándor
Egyik fő műve a Ki kérdezett? című Karinthy estje, amit több mint ötszázszor adott elő. Civilben is furtonfurt kérdezett, ami múlhatatlan kíváncsiságából eredt. A Találkozás egy fiatalemberrel ihletett átélése közben, abszolút mert szembesülni önmagával, és minket is temérdek mindennel szembesített.
Amikor már hosszú ideje nem adta elő, és már egyáltalán nem is akarta, Jordán Tamás visszaédesgette vele a Merlin Színházba, ahol újfent kiadós sikere lett vele. Ismét kamatoztathatta fanyar, roppant kesernyés, már-már fájdalmas humorát, önboncolgatásra való öngyötrő hajlamát. Kamatoztathatta állandó elégedetlenkedését saját magával, meg persze országgal-világgal. Ez lételeme volt. Ugyanakkor nagyon tudott nevetni és nevettetni.
És fölöttébb megnyerő is tudott lenni. Bölcs, humánus értelmiségi, aki színészként játékosan bohócsipkát tett a fejére, hogy szórakoztasson, de azért egyik szájszeglete szomorkásan lefelé görbült, és könny csordult ki a szeméből.
Az időskor drámája
Másik előadóestjét, az Ákombákomot, nem sokkal a halála előtt csinálta. A Zsidó Nyári Fesztiválon mutatta be, az akkor még csak félig-meddig felújított, Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában. Fontos volt számára a zsidósága.
Meghalt költőbarátai, Zelk Zoltán, Orbán Ottó, Lázár Ervin, és persze Karinthy szövegeinek segítségével kereste a maga igazát, a lét értelmét, amit egyfolytában kutatott.
Elgyengült volt már a teste, ki-kihagyott a legendás memóriája. Időnként el-elfelejtette a szöveget, összekuszálta, amihez így a beadott képek, zenék nem mindig passzoltak. Persze észlelte ezt, megpróbált helyre tenni, amit lehetett, ez hol sikerült, hol nem. A tervezetteken kívül önkéntelenül a személyes drámája is zajlott a színpadon.
Küzdött azért, hogy minden olyan magától értetődően természetesen menjen, hogy az érzéseivel együtt a szöveg is annyira nyilvánvalóan előtörjön belőle, mint a Karinthy estje esetében. Feszültséggel teli volt ez, tragikus és szép. Az időskor drámája, amikor már a test, a memória nem a régi, ám kegyes öncsalással, szeretnénk, hogy olyan legyen, mint egykor. Erőlködünk, nekifeszülünk, harcolunk érte, energiát ölünk bele.
Részsikereink vannak. De az élet és az előbb-utóbb csak bekövetkező elmúlás törvényszerűségeit kénytelenek leszünk belátni. Önkéntelenül erről is regélt ez az igencsak emlékezetes produkció. Közel sem volt olyan kiérlelt, átgondolt, tökéletesen szerkesztett, nagyszerűen előadott, mint a Ki kérdezett?, bár ebben is egymás hegyére-hátára halmozódtak a kérdések, hatványozódtak a dilemmák.
Mégis abszolút felért azzal, az önkéntelenül hozzáadódó személyes dráma miatt, ami persze tükrözte sokunk drámáját, ezért vált annyira fontossá.
Zelk egy sorával fejezte be az estjét. „Hagyom is abba, kimegyek, mintha el sem kezdtem volna.” Az életből is ilyen hirtelen, sallangmentesen távozott. Utolsó szerepében, a Belvárosi Színházban, az Esőemberben, olyan orvost adott, aki nemigen tud segíteni a bajbajutottakon. Úgy tűnik, rajta se tudtak.
Forrás: Wikipedia
A Stúdió K-ban, a Téboly Thébában előadásában, eljátszotta Kadmoszt, a város egykori alapítóját, aki nem ismer rá arra, amit valaha létrehozott. Ámul és bámul a káoszon, a gyűlölködésen, a gyilkos indulatokon. Szörnyülködik, és nem győz csodálkozni a rémes állapotokon. Azt hiszem civilben is eljutott idáig.
A kínzó betegségén kívül, feltehetően ez is közrejátszhatott abban, hogy végül elszántan ugrott egy nagyot.
Némiképp egyenetlen pályájú nagy színész volt. Vágyott a Kossuth-díjra, amire föl-fölterjesztették, többünknek mondta, drukkoljunk neki, hogy megkapja. Ám a Kossuth-díjat elfelejtették megtisztelni vele.
