Máté Gábor 70 – Színészportré

A 70 éves Máté Gábor változatlanul áll a vártán színészként, rendezőként egyaránt. De nem rezel be az utánpótlástól. Váltig hisz a színház erejében. A hatalmaskodó aljasság és a hiszékeny naivitás ezernyi árnyalatát ismeri.

Máté Gábor ismeri a hatalmaskodó képmutatás ezernyi árnyalatát. A Mefisztólandban, az általa csaknem 15 éve igazgatott Katona József Színházban, egy figurába sűrítetten parádés bemutatót is tart belőle, a darabbeli társulatra felülről rákényszerített akarnok direktorként.

A primadonnák belépője kismiska ahhoz képest, ahogy bevonul Pásztorként, a rettegett új igazgatóként. Szinte szétnyílik előtte a díszlet, ami nagy tükörrel ellátott színészi öltözőkből áll. Fölényes magabiztosság árad belőle. Elvárná, hogy puszta megjelenése is tapsvihart arasson. Kényeskedően piperkőcnek tűnik, amit alátámaszt öltözékének rikítóan rózsaszín „pompája”.

Álságos mosollyal, kedveskedő, de olykor fenyegető hangsúlyokkal, bejelenti, hogy arculatváltásra, a nemzeti értékek megerősítésére lesz szükség, és nem tudnak mindenkivel együtt dolgozni. Közismert lózungokat hajtogat.

A Mefisztó premierjét, amit pedig már javában próbálnak, lefújja, hát ugye az számára nem a kellően értékteremtő irány, annál optimistább, szórakoztatóbb kell.

A társulat döbbenten hallgatja.

Beható tapasztalatok a basáskodó elvetemültségről

Thomas Bernhard Heldenplatz című meglehetősen kemény darabjának a családját is iszonyú aljassággal terrorizáló Robert Schuster professzoraként maga volt a megtestesült romlottság, agresszió, gyűlölet.

A basáskodó elvetemültségről beható tapasztalatai lehetnek, és ezt élvezettel, jeleníti meg a deszkákon, amikor erre van szükség. Valósággal tobzódik az aljasságban, ami nyilván őt is próbára tette, színházigazgatóként is kapott hideget-meleget, például Gothár Péter zaklatási ügyét kihasználva kígyót-békát kiabáltak rá és a társulatra szintén, tán sérelmeket is kijátszik ilyenkor magából.

A pályájának viszonylag elején, művészi megizmosodásának színhelyén, a kaposvári teátrum fénykorának legikonikusabb produkciójában, a Marat halálában, legendássá lett alakításában, Kikiáltóként abszolút a másik oldalon állt. A produkció végén, 1981-ben, egy az 1956-os forradalomra emlékeztető utcakővel a kezében, háttérben a forradalom jelképének, a Corvin köznek a hatalmas képével, sírt és sírt.

Szaggatott, elcsukló, majd felerősödő volt ez a sírás, hogy utána megint elhalkuljon, kicsit fuldoklásra is emlékeztetett, érzékeltette az ország levegőtlenné vált légkörét. Velünk szemben állt, rázkódott a válla, a teste, láttuk a kétségbeesett, falfehér arcát, hosszan, reményt vesztetten, segélykiáltásként, mélyen gyászolta a megcsillanó, majd otrombán eltaposott szabadságot.

Szarkasztikusan intellektuális

A Marat halála előadása annyira mellbevágó volt, hogy elnyerte a belgrádi világszínházi fesztivál, a BITEF nagydíját, és még két fontos díjat, és ennek a sokkoló produkciónak a vége volt Máté jelenete. Az elmegyógyintézet, ahol Peter Weiss darabja játszódik, és ahová a forradalmárokat, lázadókat, a rendszer ellenségeit zárták, országjelképpé vált.

Máté felfokozott érzelmi megnyilvánulása azért is hatott hideglelősen döbbenetesen, az Ács János által felejthetetlenül rendezett produkcióban, mert addig brechti módra, kívülállóként volt jelen, szarkasztikusan, intellektuálisan, afféle az eseményeken kívüli, rezignált értelmiségiként kommentálta a történteket.

Kirobbanó sírása éles kontrasztot alkotott addigi hozzáállásával, nyilvánvalóvá téve, hogy a szabadság fellángolásának brutális elfojtását, és az utána következő siváran szürke kádári konszolidációt, még ő sem bírja ki heves zokogás nélkül.

A keserves sírásában összesűrűsödött az elmúlt időszak minden bánata, kétségbeesése, hitehagyottsága, a totális reménytelenség, hogy immáron ebben a rendszerben kényszerülünk leélni az életünket. De közben az is kitetszett, ha valaki ennyire kiborul az elveszett forradalom miatt, akkor mégiscsak izzik a parázs a hamu alatt, és tán kicsit reménykedhetünk abban, hogy egyszer, valaha, esetleg megéljük, hogy feltámad, dicsőségesen lángra lobban. Valószínűleg kevés olyan alkalom adódik a színészek életében, hogy korszakos produkcióban lehetnek kiválóak, nyújthatnak nagy teljesítményt. Máténak ebben fiatalon része lehetett.

Nyilvánvaló, hogy ez, egyáltalán az akkori kaposvári teátrum szellemisége, munkamorálja, társadalom kritikussága, igényessége, hatalmas kezdőlökést adott, fényes rajt volt, meghatározta az egész pályáját.

Gúny és sérülékenység

A szerep valószínűleg nem állt messze civil alkatától. Van hajlama a kívülállásra, a távolságtartásra, a pikírtségre, mindennaposak a gunyoros felhangjai. Ahogy például a Színházi naplók című könyvében néhány mondattal kioszt, akár alkalmatlannak minősít embereket, számomra lúdbőröztető. De az is kiderül, hogy nagy a lelke, sérülékeny, igencsak el tud bizonytalanodni. Nem csinált belőle például titkot, amikor már régen Kossuth-díjasként, a Katona József Színház igazgatójaként, bent volt nálam a Klubrádióban, hogy abszolút izgul élő adás előtt. Ezt nem gondoltam volna.

Láttam imponáló nyugalommal, meglehetősen jó hangulatban, megemelt hang nélkül próbálni. De karakánul, egyenesen kimondva a véleményét. Sok interjút csináltam vele, lefegyverzőnek találtam eszes őszinteségét, köntörfalazás nélküli beszédét.

Azt tapasztalom, hogy mióta direktor, sajnos szükségszerűen óvatosabb.

Ennek persze riporterként nem örülök, de be kell látnom, hogy ez a jelenlegi magyarországi közállapotokat tekintve felelősségteljes magatartás. Mérlegelnie kell, hogy a mögötte álló társulatot nem érheti-e hátrány amiatt, amit mond. És hát az a nem kívánatos helyzet, hogy bizony erősen úgy vélhetjük, ha fönt valami nagyon nem tetszőt mond, akkor ugyebár érheti.

Abból is sok minden megtanulható volt Kaposváron, hogyan lehet a színház életébe beleszólni akarókkal szót érteni, lavírozni, ha kell, és ha muszáj, akár valamennyire kijátszani őket. Szomorú, hogy azok a régi tapasztalatok ennyi idő elteltével sem avultak el, azt hiszem, csaknem egy az egyben kamatoztathatók.

Direktorként ez az utolsó éve. Kinevelte az igazgatásban az utódját, Székely Kriszta rendező személyében. Tán remélhető, hogy ugyanolyan zökkenőmentes lesz a váltás, mint az Örkény Színházban.

Lázasan kereste az igazságot

Először még főiskolásként, a kaposvári színház akkori nyári játszóhelyén, Boglárlellén figyeltem fel rá. Ivo Bresan darabjának, a Paraszt Hamletnek, ami Shakespeare remekművének falusi környezetbe helyezett ironikus persziflázsa, ő volt a címszereplője, Babarczy László politikai felhangoktól egyáltalán nem mentes rendezésében. Lázasan kereste az igazságot, mind makacsabbul szembeszállva a hatalommal.

De közben a humora is megmutatkozott, hiszen azért ez a darab paródia, falusi színjátszók csetlésének-botlásának, bájos setesutaságának mulatságos, lelkes dilettantizmusának az ábrázolása, akik Hamletet Omlettnek, Ophéliát pedig Oméliának nevezik.

Az osztályának parádés vizsgaelőadásában, A tudós nőkben, amit egyik osztályfőnöke, a híres Major Tamás rendezett az Ódry Színpadon, szintén csillogtathatta fanyar humorát és tehetségét. A másik osztályfőnöke a már életében legendás Székely Gábor volt, akitől igencsak tanulhatott minőségérzéket, no meg gerincességet.

Az akkori kaposvári színház, bár meglehetősen erős volt a rendezői gárdája, vagy tán éppen ezért, arról is ismert volt, hogy hagyta az erre vállalkozni akaró színészeit, hadd próbálják ki magukat rendezőként. Ott kezdett rendezni például Koltai Róbert, Bezerédi Zoltán és Máté is, hogy aztán ez a munkássága a Katonában teljesedjen ki. Ahol egyébként az első feladata Székely emblematikus előadásának, a Catullusnak a címszerepe volt.

Temérdek mindent játszott. A színház egyik legmerészebb vállalkozásának, a Schilling Árpád által színpadra állított, két különböző estén adott Faustnak, a világ dolgain filozofáló, sok mindent kipróbáló, útját nehezen találó címszereplője volt.

Igen romlott világgal találkozott ez a Faust. Bocsárdi László remek Tartuffe rendezésében Orgon volt. Azt a szuper hiszékeny, manapság oly gyakori embertípust mutatta be igencsak kiválóan, akár vaskos, karikaturisztikus eszközöket is alkalmazva, akit bármilyen maszlaggal meg lehet etetni, akármilyen ügyesen elmondott baromságot bevesz. Könnyedén elvakítható, hiszen amúgy is farkasvakságtól szenved.

Kap hideget-meleget

A mestereitől ered és szintén kaposvári múltjában is gyökeredzik, hogy rendezőként, és igazgatóként az egész színházával hozzá akar szólni fontos társadalmi kérdésekhez. Időnként ebből szinte törvényszerűen balhé lesz.

El kell viselnie, hogy kap hideget-meleget. Így volt ez például a Cigányok előadása esetében, amit a cigány gyilkosságok után rendezett. Tersánszky Józsi Jenő cigány témájú egyfelvonásosa mellé a produkció második részeként friss drámát íratott Grecsó Krisztiánnal.

Hogy ütős lett a végeredmény, jól jelzi, innen is, onnan is támadták.

Érzékletessé tette a félelem légkörét, megmutatta a rendőrség mulasztásait, hosszú ideg tehetetlenségét ebben a kiélezett helyzetben, ábrázolta a súlyos előítéletességet.

Az Olaszliszkaiban, Borbély Szilárd hátborzongató szövegeinek felhasználásával, pedig színpadra vitte azt is, milyen az, amikor cigányok gyilkolnak, milyen, amikor az országban olyan a közhangulat, hogy egy szikra elég ahhoz, hogy lángra kapjon a brutális gyűlölet. Ebből ugyancsak botrány lett.

Ahogy Pintér Béla A bajnok című rendezéséből, darabjából a Katonában szintén.

Ebben egy közismert politikus paródiáját vélték felfedezni a felháborodottak, amit megengedhetetlennek tartottak. És tűrhetetlennek, ha bármelyik színház aktuálpolitizálásra vetemedik. Hogy már akár Arisztophanész is totálisan kifigurázott a komédiáiban teljesen egyértelműen felismerhető hatalmasságokat, és igencsak jó klasszikus művek születtek ebből, ráadásul még fizettek is a nézőknek, hogy mindezt lássák, azt valószínűleg nem tudják.

Máté magát is engedte kifigurázni Pintértől, az Ascher Tamás Háromszéken című egész estét betöltő pamfletben igazán nem tüntették fel túl jó színben. Nyaranta pedig, amikor híres első osztályának tagjai valamelyikükről előadást csináltak, Dömötör Andrásnak visszatérő sikerszáma volt a Máté paródia.

Tevékenységétől elválaszthatatlan volt a tanítás, kiváló színészek hadát nevelte ki. A buldózer módra történt egyetemfoglalás miatt ő is ott hagyta az intézményt. De azért házon kívül még foglalkozott a negyed majd ötödéves tanítványaival, nyomon követte a gyakorlataikat, diplomázásukat.

Megszállottan figyeli a valóságot

Azért tudnak annyira hatásosak lenni a produkciói, mert a bennük lévő temérdek, akár túl is halmozott közlést, nagyon szemléletesen eleveníti meg a színészek segítségével. Nála próba közben nincs diktátum, bár van határozott elképzelés.

De szüksége van a színészek ötleteire, gondolataira, szabadon engedi őket. Nézi, mit csinálnak maguktól, de mégiscsak az ő irányításával az adott szituációban, és ez hat rá, oda-vissza pingpong játékká, fellengzősebben szólva, alkotó folyamattá válik.

Így a színészek vele dolgozva gyakran a csúcsformájukat hozzák. Mint például A mi osztályunkban, ami akkor a kritikusok szerint az évad legjobb előadása volt, de jellemző módon a Pécsi Országos Színházi Találkozóra nem válogatták be.

Ez is valóságalapú, azt vizsgálja, hogy egy osztály tagjai a háború előtt hogyan képesek együtt élni, a világégés előtt, idején és utána, azok, akik valaha közösséget alkottak, hogyan mennek ténylegesen, és eszméiket is tekintve százfelé. Hogy válnak hóhérokká, vagy áldozatokká, hogy okoznak és kapnak soha be nem gyógyuló sebeket, hogy torzulnak, vagy éppen állják meg a helyüket.

Megszállottan figyeli a valóságot és a fiatal tehetségeket. A színház új produkciójában, a 2031-ben, két harsogóan ifjú tehetségnek, Bíró Zsombor Aurél írónak és Dohy Balázs rendezőnek adott lehetőséget arra, hogy nem csak a társadalomnak, hanem a színházi világnak is merész, új látószögű, maró humorú kritikájával rukkolhassanak elő. Máté változatlanul áll a vártán színészként, rendezőként egyaránt.

De nem rezel be az utánpótlástól. Váltig hisz a színház erejében. Tudja, akár reális veszély is lehet, ami a 2031-ben elhangzik, hogy akkor már nincs se Katona, se Örkény, se Radnóti. A politika elvtelen hektikusságának kitett színházak ingatag helyzetben vannak. Ő amit tud, megtett és megtesz ez ellen.

Színészként, rendezőként, a világról gondolkodó művészként hathatósan, talentumosan, fajsúlyosan jelen van.