Hegedűs D. Géza kiteljesedő művészete – Színészportré

Hegedűs D. Géza feltérképezte az emberi gonoszság szinte teljes természetrajzát. Az elvetemültek, a totálisan elaljasultak valóságos arzenálját formálta meg a deszkákon, hátborzongató alakokat teremtve meg.

Alaposan ki is tudja nevettetni őket, mint például „gyűjteményének” viszonylag friss tagját, Kányádi fogadóst a Liliomfiban, aki förmedvény ugyan, de a kevésbé ártalmas fajtából való.

Szelídebb változatban emlékeztet Szász János A hentes, a kurva és a félszemű című filmjének Kudelka alakítására, amiért húsz kilót hízott. Most kitömik, hogy ormótlanul kövérnek látszódjon, de azért ez komikus formában váltig a nagy magyar ugar csökött agyú, testben és agyban szintúgy elhájasodott, kiskirálykodó bunkója. Telitalálat.

Ibrányban nevelkedve, nyilván látott is hasonlókat, budapesti értelmiségiként pedig a városi megfelelőjüket. Széleskörűen gazdag az élettapasztalata. 

Az akaratát keresztülviszi bármi áron

Az Ármány és szerelemben Von Walter első minisztereként nyújtott alakítása már a nagy színészet sűrítménye. Ahogyan hideglelősen mereven, a szemét eltakaró fekete szemüvegben, lassú, kimért lépésekkel megjelenik a színen, az maga a borzadály, a ridegen érzéketlen elnyomó hatalom megtestesülése. Rezzenéstelen az arca, de amikor mégiscsak rezdül, az lesz az igazán rémes.

Kegyetlen elszántság ül ki rá. Az, hogy az akaratát keresztülviszi bármi áron, nem tűr ellenvetést, makulátlansággal vasalt ruhája katonás pedantériát tükröz. Lerí róla, hogy ő itt a teljhatalmú úr, emiatt fenemód magabiztos, és ha netán akad olyan vakmerő, aki ellen mer neki szegülni, nem ismer sem Istent, sem embert, keresztülgázol rajta, könyörtelenül eltapossa.

Egymaga is képes a lidércnyomásosság fullasztó légkörét megteremteni a deszkákon. Mintha amint megjelenik, elszívná a levegőt mások elől.

Előképe ennek a figurának Dr. M., aki lényegében a tömeggyilkos lágerorvos Mengele, őt Sütő András darabjában, Az álomkommandóban alakította. De, legalábbis a darab szerint, vele még lehetett beszélni, még érzelmei is voltak, ha leplezni is próbálta őket, ám Von Walter vaslogikájú hatalomtechnokrata, aki parancsol és parancsol. Ennek az elfajzott, két lábon járó embertelenségnek az előbb említett

A hentes, a kurva és a félszemű című filmben Kodelka Ferenc szintén a „rokona”. Ő sem tűr semmilyen ellentmondást. Ránéztem az ormótlanra hízott, tar kopaszra vágott fejű, önelégült, hatalmas pocakot eresztett hentesre, és máris kivert a vizes veríték.

Basáskodó fennhéjázók

Az elzsírosodott gondolkodás, az ostoba kivagyiság förmedvényes mintapéldánya. Azoké, akik azt gondolják, hogy körülöttük forog a világ, és meg is csinálják, hogy ők legyenek az otrombán kukorékoló kakasok a mind nagyobb szemétdombjukon. Basáskodó fennhéjázók. Önelégült ostobák, akiknek ahhoz azért megvan az eszük, hogy másokból hasznot húzva hatalmaskodjanak.

Fiatalon inkább pozitív hősöket játszott, lobogó szőke hajjal, a világba bizakodóan néző csillogó szemekkel, erőtől duzzadó, kidolgozottan izmos testtel. Például a Kőmíves Kelemen musical változatának címszerepében rengetegen rajongtak érte a Pesti Színházban, a Víg kamaraszínházában, ahová a pályája elejétől tartozik.

Civilben is tele volt lelkesedéssel és hittel. Az „átkosban” valódi eltökéltséggel szavalt március 15-én a hivatalos ünnepségen, amitől többen összevonták a szemöldöküket. Tele volt naivitással, amiből még mindig jókora adag van benne, és ez egyáltalán nem baj.

Feltehetően ez is hozzájárul ahhoz, hogy igen jelentős, bölcs színész lett belőle. A naivitás szükséges a gyermeki játékosság megőrzéséhez, ami a színészet lételeme. De olvasott sokat, gondolkodott.

Többször láttam nála Mozgó Világot, ami az akkori rendszert igencsak megkérdőjelező folyóirat volt.

Apátlan nemzedék

Ahhoz a korosztályhoz tartozott, amit apátlan nemzedéknek hívtak, mert a szüleik elhallgatták a történeteiket, háborút, haláltáborokat, Rákosi diktatúrát. Tán nem véletlen, hogy Nádas Péter Találkozás című darabjában láttam először igazán megrendítőnek.

Ekkor csillant meg benne számomra a nagy színész lehetősége. Ruttkai Éva olyan sok mindenen keresztül ment nőt játszott, aki a meghalt szeretője felnőtt fiának mondta el a velük és országban megtörtént eseményeket. Kitárulkozott, szinte gyónt. Hegedűs D. fiatalembere pedig magába szívott mindent. Végül valós és átvitt értelemben is meztelenre vetkőzött, és egy rituális mosdatást követően megtisztult. Ettől az alakítástól mintha ő is számot tudott volna vetni önmagával.

Az ügynök halálában az egyik fiúként már sallangmentesebb volt a színészete. Már nem lódult meg csak úgy lendületből keze, lába. Már nem akart velőt rázó lenni. Már nem volt túl sok, már kicsit sem volt hamis. Levetkőzte magáról a külsőségeket.

Kerékpárral, hátizsákkal közlekedik, leginkább farmerban, pulóverben jár, nem csinál különösebb ügyet abból, hogy nagy színésszé, jeles rendezővé érett, hogy egyetemi tanár, a lehető legtermészetesebb módon kommunikál bárkivel.

Igaz ugyan, hogy nem ritkán pátoszosan beszél, de ez közel sem azt jelenti, hogy nagy feneket kerít a dolgoknak, és saját magának, inkább annak kifejeződése lehet, hogy fölöttébb szenvedélyes, érzelemdúsan közelít mindenhez, ami még ésszel, műveltséggel is párosul.

Őserő, elsöprő szenvedély árad belőle, és ehhez nem kell, hogy Prospero vagy Lear király legyen. A zsigeri érzelmek civilben is ott vibrálnak benne, vagy, ha egy olyan hétköznapi szobába érkezik meg, egy tanyasi házba, mint a Gyerekek című darab előadásán tette, a Rózsavölgyi Szalonban, akkor szintén. Bár kicsi a tér, nem lehet benne hősszínészként, öblös hangon bömbölni.

Totális őrületekre is rávehető

Akkor is, ha szörnyen negatív alakot játszik, amiből jócskán kijutott neki az utóbbi időszakban. Julius Caesarként például hihető volt róla, hogy pusztító zsarnok, de közben formátumos is, meg hiú is, munkamániás, figyelmeztetik, hogy összeesküvők miatt életveszélyben van, de ő akkor is teszi, ami szerinte a dolga. Rútul trónbitorló Claudius volt a Hamletben, elementáris alakításában maga a jégcsap, egy fagyos tekintetű zsarnok, még a szájszegletére is kiült a gonoszság,

Miközben ezeknek a rémséges szörnyetegeknek is igyekszik megkeresni az akár meglehetősen megbúvó emberi oldalait is. A revizorban piti, hát mögötti, a közvéleményt hazugságokkal manipuláló polgármester volt. A Koldusopera kolduskirályaként is nagy elánnal manipulált, jóformán hatalmába kerítette a várost.

Az ünnepben a családját uralta le, alázta meg aljas módon. Bodó Viktor ötletesen „tébolyult” rendezésében, Az ember, aki elvesztette az időt című abszurdban, Oscar Gustavson, afféle modernizált keresztapa, maffiózó, aki ellentmondást nem tűrően leural mindenkit. A látszat kedvéért némi empátiát és csipetnyi demokráciát mímel, hogy aztán egyáltalán ne legyen az akarata ellen semmilyen apelláta.

A rendezők kívánsága szerint totális őrületekre is rávehető. A Sirály öreg Szorinjaként még fejen állni is képes. A nagy Gatsby különös, fura fazonjai között ő néz ki a legelképesztőbben.

Színes, mintás fénylő öltönyében, csaknem derékig érő hosszú hajjal, olyan, mint egy aranyifjú, egy túlkoros óriáscscsemő, és egy kiöregedett hippi keveréke. Frenetikus!

A Kvartettben viszont magába gubózó, cselekvésképtelenné vált, történelmi traumáktól gyötört kisember volt. A Hegedűs a háztetőn-ben is a kisember Tevjeként láthattuk, de ebben az esetben nagyon szerethető volt. Az öreg hölgy látogatásában Illként ugyancsak kisember volt, aki egykor óriási hibát követett el, és ezért a meggazdagodott címszereplő temérdek pénzért, rútul meglincselteti szülővárosa lakóival.

Végtelenségig táguló emberismerete van

Színészként ezer arca van, és végtelenségig táguló emberismerete. Az életben pedig nagy-nagy lelke, képes befogadni a fél emberiséget. No és a tanítványai hadának problémáit. Temérdek tehetséget nevelt a pályára. De, ha olyat lát, tapasztal, ami tűrhetetlen, tud szót emelni, kiállni, ami manapság gyakran a veszélyvállalással egyenlő.

Camus regényének, A pestisnek monodráma változata is kiállás volt a részéről. Mondta és mondta benne, hogy egyre fertőzőbb a minket elárasztó kór, mindenáron meg kell állítani.

A Márai Sándor írásaiból összeállított Hallgatni akartam című estjén, a Víg Házi Színpadán, Ausztria Hitler általi lerohanásáról, az Anschlussról kezdett beszélni. Mintha nem is játszana.

Csakúgy mondja a magáét, hangosan meditál, morfondíroz, meghányja-veti a történteket, de amire jut, azt nem képes magában tartani, kikívánkozik belőle. Hallgatni akart, ez azonban nem megy, kibuggyan belőle, amit tapasztalt, és messzire világító vészlámpaként kötelessége figyelmeztetnie mindenkit, hogy lúdbőröztetően nagy a baj.

Márai tisztán, sőt előre látott akkor, amikor mások farkasvakságban éltek, vagy homokba dugták a fejüket. Ausztria megszállásakor ugyanúgy korzóztak a budai vár sétányán az emberek, mint máskor, ültek a kávéházakban, nyugodtan diskuráltak, ettek, elvoltak. Azt gondolták, azt akarták hinni balga módon, hogy Magyarország a béke szigete. Bíztak abban, hogy nálunk nem lesz baj. Becsukták a szemüket, ha intő jeleket láttak. Elnézték a zsidók elleni rágalomhadjáratot.

Hegedűs D. élő felkiáltójelként van jelen a színpadon. Mint Márai, ő is figyelmeztet bennünket a vészre. Igyekszik rávenni minket arra, hogy vegyük már észre, amit nem akarunk látni, és ha látjuk, akkor végre-valahára ne legyünk tétlenek.

Ne legyünk olyan sokáig szemellenzősök, mint Lear király, aki hosszú ideig nem látja azt a temérdek ármányt, ami körülötte zajlik.

A Vígszínház meghatározó színésze

Hegedűs D.-t meginvitálta vendégnek a Katona József Színházba Zsámbéki Gábor az agg király hatalmas szerepére. De ő nem alakított roskatag öreget, meggárgyult, agylágyulásban szenvedőt.

Akkor miért csinál ilyen égbekiáltó botorságot, miért juttatja az országát ebek harmincadjára!? Elmentek neki otthonról? Netán pillanatnyi elmezavar tört rá? Ennél sokkal valószínűbb magyarázat, hogy ez volt az uralkodási gyakorlata. Elvárta az igazodást, törleszkedést.

Ezt mutatja az is, amikor Kent gróf lényegében csak annyit mond neki, hogy gondolja meg mit csinál, úgy ráförmed, hogy csaknem szétrepeszti a falakat, ijesztően kivetkőzik magából.

A pályája elejétől a Vígszínház meghatározó színésze, majd rendezője is.

A farkastörvényekről tud szelídebben is beszélni. Ő állította színpadra A dzsungel könyvét, ami 1996 óta levehetetlen a Pesti Színház repertoárjáról.

Felemelő, kedves, humoros, zenés mese formájában is képes beszélni az elfajzott világról, mert azt is meg tudja mutatni, hogy a temérdek gyűlölet dacára, mégiscsak tele van szeretettel, ahogy ő maga is.

A Rózsavölgyi Szalonban, a saját rendezésében, a Churchill és Garbo című darabban, Nagy-Kálózy Eszter partnereként, a már megöregedett, egykori nagy politikust adja, aki véletlenül egy hajón összetalálkozik a már hivatását ugyancsak nem gyakorló nagy színésznővel. A történet szerint a két híresség megperzselődik egymástól. A produkciót átlengi az ironikus humor.

A „túl vagyunk a fénykorunkon, de azért csak kezdeni kellene valamit az életünkkel”, rezignált iróniája, az egymásba kapaszkodás vágya. Majd annak belátása, hogy már ez se nagyon jön össze. Marad a társas magány. A „sok ember van körülöttem, de én mégis egyedül vagyok közöttük”, érzése.

Hegedűs D. azonban a sokadik fénykorát éli. Újra és újra meglep, előrukkol valami nagyszerűvel. Kiteljesedett a színészete és egyre csak tovább teljesedik.