Fiume (mai nevén Rijeka) különleges helyet tölt be a magyar történelemben. Egyszerre jelentett kijáratot a tengerre, önálló magyar külkereskedelmet és adta egy új világ ígéretét. Fiume több volt az országnak, mint egy tengerparti város, hiszen Fiume Magyarország „corpus separatum”-a volt, azaz különálló teste. Egy darab Magyar Királyság az Adria mellett.

A fiumei kikötő 1900-ban (Fotó: Fortepan, Szémán György)

Tengerhez magyar! el a tengerhez!

írta Kossuth Lajos 1846-ban. Az érintett cikk a fiumei kikötőhöz vezető kereskedelmi útvonalak fejlesztéséről szólt, hiszen a Magyar Királyság adriai kijárata Fiume volt. A reformkori politikusok úgy vélték, ha ezt a kikötőt a magyar termékekkel egyszerűen el lehetne érni, ami 1846-ban a vasutat jelentette, akkor az osztrák kikötő, Trieszt kihagyásával lehet a magyar termékeket, elsősorban a gabonát külföldre juttatni. Azonban a reformkori terv csak több mint negyedszázaddal később valósult meg, az első gőzmozdony ugyanis 1873-ban pöfögött be a fiumei pályaudvarra. Igaz, a következő 30 évben a város a magyar kereskedelem egyik legfontosabb központjává vált.

A horvát-magyar kiegyezéskor a város három vármegyéért cserébe került vissza

De miképp is lett ez az Adria-parti város a Magyar Királyság része? Miért nem volt elég az, hogy Horvátország és Magyarország 1102 óta perszonálunióban volt, azaz ugyanaz a személy volt a magyar és a horvát király. Miért kellett a számos horvát tengerparti város mellé egy magyar is?

Az addig többé-kevésbé önálló, névleg a Német-Római birodalomhoz tartozó város a XV. században került a Habsburg Birodalomhoz. Fiumét ugyan III. Károly 1719-ben szabad kikötővé nyilvánította, de birodalmon belül a helyzete vitákra adott okot, főleg azután, hogy Mária Terézia 1754-ben a birodalom Adria parti területeit egy nagy közigazgatási egységbe szervezte, ezzel megszüntetve a tengerparti városok, köztük Fiume korábbi önrendelkezését. A döntés ellen a magyar és a horvát rendek is tiltakoztak, hiszen így a tengerparti városok kikerültek a Szent Korona hatálya alól. Ezt kívánta tisztázni Mária Terézia, aki a várost 1776-ban általánosságban a Magyar Szent Korona országaihoz csatolta, mert a kereskedelmi forgalom adataiból már akkor is kiderült, hogy Fiume kikötőjét inkább a magyar áruforgalom használja, nem az osztrák. A királynő rendelkezése azonban kissé bizonytalan volt, hiszen azt nem definiálta, hogy az Adria parti város a magyar, vagy a horvát királysághoz tartozik-e? Éppen ezért Mária Terézia 1779. április 23-án Fiumét egyértelmű rendelettel a Magyar Királyság különálló területeként Magyarországhoz csatolta (de csak a várost, míg a korábbi rendeletével létrehozott Severin vármegyét, amelynek Magyarországhoz való csatolása ellen a horvátok élénken tiltakoztak, nem) amelynek kormányzása a Magyar Királyság feladata lett. A királyi döntést végül csak 1807-ben foglalták törvénybe.

Gőzhajó Fiume kikötőjében 1911-ben (Fotó: Fortepan, Berecz)

Fiume így Magyarország része lett, magyar kormányzóval, igaz területileg nem kapcsolódott az országhoz, attól Horvátország választotta el, de ez – lévén mind a két országnak ugyanaz volt az uralkodója – komoly gondot nem okozott.

A XIX. században azonban még néhányszor változott a város státusza. Előbb a napóleoni háborúk alatt, amikor is Napóleon előszeretettel rajzolta át Európa térképét. Fiume 1809 és 1814 között a francia császár által létrehozott Illír tartományokhoz tartozott, majd a napóleoni háborúk után pár évig megint közvetlenül a Habsburg birodalomhoz, s csak 1822-ben került vissza Magyarországhoz. A szabadságharc kitörésével, 1848-ban a horvát csapatok elfoglalták, és csak 1868-ban, annak ellenére, hogy Fiume lakossága már 1865-ben kérte, hogy a horvát-magyar kiegyezés keretében csatolják vissza, Szerém, Verőce és Pozsega vármegyékért cserébe került vissza Magyarországhoz. Azaz e három vármegye innentől Horvátország része lett, míg Fiume a Magyar Királyság részévé vált ismét, és ez így maradt az I. világháború végéig.

A vasút spirális alagúton ért le a tengerig

A magyar hatalomtól Mária Terézia azt várta, hogy az Fiume fejlődését előmozdítja, és fordítva, a saját tengeri kikötő pedig a magyar gazdaságnak ad lökést. A királynőnek végül is, másfél évszázad múltán igaza lett, a XIX. században Fiumét a magyar állam kiemelt fejlesztésben részesítette, és a kikötő valóban jelentős módon hozzájárult a magyar gazdaság, kereskedelem fejlődéséhez.

A kormányzói palota. A hasonlóság a budai királyi palotához nem véletlen, a tervező Hauszmann Alajos volt, akitől kifejezetten ezt kérték (Fotó: Fortepan, Hámornik Balázs)

Ugyan a magyar és a horvát királyság perszonálunióban állt, a magyar külkereskedelemnek szüksége volt egy olyan tengerparti kikötőre, amely felett Magyarország rendelkezik, azaz nem a horvát rendek fennhatósága alatt áll. Az önálló kikötőhöz való ragaszkodásban természetesen volt egy nagy adag „kuruc” gondolat is, azaz, hogy az ország, ahol lehet, szakadjon el Ausztriától, legyen saját kikötője, ahogy Ausztriának ott volt Trieszt.

Ahhoz azonban, hogy ezt a szerepet a város betöltse, előbb jó minőségű közlekedési kapcsolatokra volt szükség, amelyhez messze nem voltak elegendőek a XVIII.- XIX században épített utak. Az Adriához Károlyvárosból vezető Lujza, a Károly és a József utak ugyan megteremtették a közlekedés lehetőségét, de nagyobb arányú kereskedelemre nem voltak alkalmasak. Az igazi kapcsolatot a vasút jelentette, amely kiemelt szerepet játszott már a reformkori közlekedési elképzelésekben is. A vasút, mely mégis csak 1873-ban érte el Fiumét. A vonal egy különleges megoldással, egy spirális alagúttal győzte le a Fiume mögött emelkedő hegyet, a hegyi pályára pedig különlegesen erős mozdonyokra volt szükség.

.

Fiume látképe Schoch Frigyes 1900-ban készült fotóján (Fotó: Fortepan)

Mit ért azonban egy kikötő, ha nagy hajók nem tudtak benne kikötni? Az első nagyobb mólót még Mária Terézia rendeletére építették, de valójában az 1870-es évekig Fiume nem volt jelentős kikötő, az első gőzhajó is csak 1871-ben kötött ki itt. Ezért, hogy a neki szánt szerepet betöltse, a kikötőben komoly fejlesztésekre volt szükség. Mondhatni, Fiume virágkora az 1870-es évek második felétől kezdődött.  

Budapest után a királyság második legjobban fejlődő városa volt

A magyar állam nagyszabású fejlesztési programot indított, a század végéig összesen közel 100 millió aranykorona értékű beruházásokat hajtottak végre a kikötőben, s nagyjából 57 millióba kerültek a kikötői fejlesztések, és nagyságrendileg ugyanennyibe a partfeltöltések. A munkák keretében a tengert 200 méteren feltöltötték, hullámtörő gát épült, ekkor alakították ki a nagyméretű fakikötőt, amely kifejezetten a faáru rakodására készült-, és a Fiumara csatorna torkolatában a Baross kikötőt. A fejlesztések hatására Fiume minden típusú hajót tudott fogadni, és a magyar külkereskedelem egyik legfontosabb kapujává vált. Itt működött a MÁV után a legnagyobb magyar szállítmányozási vállalat, az Adria Magyar Királyi Tengerhajózási Rt., de az Adria-tól független egyéb cégek is jelentős kereskedelmi forgalmat bonyolítottak le a fiumei kikötőn keresztül.

Fiume nemcsak a magyar tengeri kereskedelemnek, de az Amerikába tartó kivándorlásnak is egyik központja lett. Ez utóbbinál meg kell jegyezni, hogy az I. világháborúig a Magyarországról kivándoroltak egyharmada hazajött, sokan nem végleg kívántak a tengeren túlra utazni, csak addig, amig kissé megszedik magukat. Fiume és New York között a Cunard hajótársaság a magyar állam támogatásával menetrendszerű járatokat tartott fenn. Ezen hajók egyike volt a Carpathia gőzös, amely épp hazatelepülőkkel hajózott New Yorkból a Földközi tengerre – köztük Fiuméba, amikor 1912. április 14-én éjszaka a rádiósa SOS jelet fogott a Titanic-ról.

A Gödölő gőzhajó Fiuméban 1917-ben (Fotó: Fortepan, Varga Zsuzsa)

Fiume gazdaságának szerves részét képezte a hajógyártás, 1911-ben a Ganz és Társa-Danubius Villamossági-, Gép-, Waggon- és Hajógyár Rt. épített üzemet, elsősorban hadihajók gyártására. 1918-ig összesen 61 hadihajó készült itt, köztük a hatalmas Szent István csatahajó. E hajó jelentősége abban állt, hogy a XIX-XX század fordulóján azt az államot tekintették fejlett iparral rendelkezőnek, amely csatahajót tudott építeni, ugyanis a csatahajó – pontosabban a legmodernebb, a dreadnought típusú csatahajó – a korszak technikai csúcsteljesítménye volt.

Fiume volt a központja egy új találmány, a torpedó gyártásának, amelyre 1875-ben külön üzemet is alapítottak. Létesült itt ezen felül kőolajfinomító, dohány és csokoládégyár, illetve cukorgyár is.

Természetesen Fiume városa is fejlődött, új középületek, színház, új vasútállomás, szállodák épültek. A város fejlődését jól mutatja, hogy Magyarországon Budapest után – amely ebben a korban szédületes ütemben növekedett – a második leggyorsabban fejlődő város Fiume volt.

Fiume ugyan a Magyar Királyság része volt, magyar kormányzó irányította, küldötte a budapesti parlamentben ült, de Fiume nem volt magyar, abban az értelemben, hogy a város lakosságának csak kis részét jelentették a magyarok. A fiumeiek, vagy ahogy magukat hívták, a fiumanok elsősorban Fiuméhez kötődtek, és önállóságra törekedtek. A lakosság közel fele olasz volt, a magyarok aránya nem érte el a 15 százalékot, a lakosság többi része horvát, illetve német volt. Azonban az itt élők elsősorban fiumeiek voltak, valójában egy államalakulathoz sem kötődtek szorosan.

Az I. világháborús vereség után Fiume hovatartozása egy ideig nem volt egyértelmű, 1920 és 1924 között önálló szabadállamként élt, majd olasz hatalom alá került, és végül a II. világháborút követően került (Rijeka néven) Jugoszláviához, azon belül Horvátországhoz.