Sorozatunkban neves tudósokat, művészeket kérdezünk meghatározó olvasmányélményeikről. Tompos Kátya a Tudás.hu-nak azt mondta, a mélyen átélt irodalom egy kicsit olyan, mintha az ember meggyónna, vagy elmenne egy pszichológushoz. A  drámai és énekes-szerepekben egyaránt kedvelt, Jászai Mari-díjas színművésznővel a Csehov-hősök lelkének sötét bugyrairól, Márairól és a triller hangulatú Arany-balladákról is beszélgettünk.

Köztudott, hogy az édesanyád orosz. Segített ez a tény közelebb kerülni az orosz irodalomhoz?

Úgy tizenöt-tizenhat éves lehettem, amikor anyukám a kezembe adott Csehov-műveket oroszul. Kínlódtam velük rendesen. Ő persze jót akart, szerette volna, hogy gyakoroljam a cirill betűs olvasást. Azzal még csak megbirkóztam, de a tartalom… Egy kamasz számára Csehov nagyon nehéz. Ahhoz, hogy megértse valaki, már jelentős élményanyag és érettség szükséges. Szóval nyögvenyelősen ment, de hősiesen végigszenvedtem. Később már sokkal jobb volt találkozni huszon-harmincévesen újra ugyanezekkel a Csehov- drámákkal, amikor színésznőként eljátszhattam belőlük néhány szerepet. Úgy érzem, körülbelül tízévente mindig valami mást, valami újat fedezek fel bennük. A lényeg nem a konkrét mondatokban van, hanem a sorok között, jóval mélyebb rétegekben.

Nyilván idővel megérezted a sokat emlegetett „szláv lélek” mélységeit, az elvágyódást…

Igen-igen. Bár ezt gyakran hajlamosak túldimenzionálni az emberek. Az orosz regényhősök érzelmi kuszaságát, logikátlanságát, gyermeki hitét, vagy éppen a lelkük sötét bugyrait olykor nehéz kisilabizálni. Én is megküzdöttem ezzel a témával. Viszont ennek köszönhetem, hogy megmaradt az orosz nyelv iránti szeretetem, tudásom, érdeklődésem. Nehéz, de érdekfeszítő téma az orosz lélek boncolgatása, és az ember mindig tanul valami újat. Nagy kincs, hogy el tudok olvasni egy Puskin-verset, Lermontovot, vagy Jeszenyint. Hasznos volt, amikor úgy tudtam egy Csehov-szerepet tanulni magyarul, hogy közben ott volt mellettem az eredeti szöveg is. Bár a magyar Csehov-fordítások nagyon jók, tanulás közben azon is el tudtam gondolkodni, hogy ha esetleg máshogy fordítanám le ezt, vagy azt a mondatot, akkor szemléletesebbé tudnám tenni, mit akart mondani Csehov. Vagy valamit hozzá tudnék adni…. Korábban volt persze lázadó korszakom is, amikor teljesen megfeledkeztem az olvasásról. Egészen más dolgokkal foglalkoztam. Festeni kezdtem, énekórára jártam, érettségire készültem. Aztán, amikor felvettek a Színművészetire, megint csak el kellett olvasnom egy csomó drámát. Ott szoktam vissza az olvasásra, és azóta is kedvvel szemezgetek a szépirodalmi művek között.

Mik voltak számodra különösen fontos irodalmi művek?

Mélyen megérintett, amikor felfedeztem magamnak Kosztolányit. Nem csak a verseit, hanem például Az aranysárkányt vagy a Pacsirta című regényét. Ezek az olvasmányok nálam nem a szintén kiváló filmváltozatokhoz kapcsolódtak, önmagukban nagy olvasmányélményt jelentettek.

A mélyben

És mi az, ami megragadott egy-egy Kosztolányi-regényben?

A pszichológia. Az a mélység, ahogy az emberi lelket, a cselekedetek belső mozgatórugóit ábrázolja. De ugyanezt éreztem, például Flaubert: Bováryné című regényénél. Aztán felfedeztem magamnak Alberto Moravia-t A legtöbben az Egy asszony meg a lányát ismerik, a megrendítő háborús történetet, és főképpen a filmadaptációt, Sophia Loren remek játékával. Én azonban előbb a Megvetést olvastam. Egy szerelmespár nőtagja kiszeret a férfiból, és Moravia lenyűgözően érzékelteti, hogyan lesz egy gyönyörű szerelemből elhidegült kapcsolat, majd a nő részéről megvetés. A nő végül meghal egy autóbalesetben, ezért már soha nem derülhet fény az okokra. Mélyen megrendített, milyen szörnyű fájdalmat hagyhat maga után egy ilyen feloldhatatlan helyzet.

Úgy látszik, elsősorban az emberi drámákra vagy érzékeny.

Így van. Persze minden más, az írói stílus, a leírások ereje, az intellektuális tartalom is nagyon érdekel, de akkor élesednek igazán az érzékszerveim, amikor az emberi kapcsolatok kerülnek előtérbe.

Amikor átéled a regényhősök vívódásait, az valamiféle lelki gyakorlat, ami később előhívódik egy-egy színpadi figura megformálásánál?

Ez így van, de persze, ahhoz, hogy igazán élvezni tudjunk egy regényt, úgy gondolom, már bizonyos saját tapasztalatok is kellenek. Mert mi okozza a legnagyobb élvezetet olvasás közben? Számomra a ráismerés. Hogy velem is megtörtént, vagy valami nagyon hasonlót éreztem már én is. Tehát nagyjából ugyanazokkal az örömökkel, vagy éppen nehézségekkel telítődünk életünk során. A mélyen átélt irodalom egy kicsit olyan, mintha az ember meggyónna, vagy elmenne egy pszichológushoz. Csak éppen nincs ott egy másik ember a személyes jelenlétével, hiszen az író a múltban írta meg a történetet. De a felismerés ereje képes arra, hogy az író, a hőse, meg én most, a jelenben összekapcsolódjunk. Hasonló érzetem volt Márai néhány regényénél is. Ilyen volt például Az igazi vagy a Judit… és az utóhang. De nagyon szeretem a Füveskönyv bölcsességről, emberismeretről és életszeretetről árulkodó gondolatait is. Éppen most is Márait olvasok a Föld, Föld… Emlékezések című könyvét, egy nagyon kedves ismerősöm adta a kezembe. Pontos, érzékletes leírása a második világháború utáni magyar társadalomnak, a megszálló szovjetek kiszámíthatatlan viselkedésének, az akkori Európának. Ami nagyon érdekes, hogy sok minden megváltozott, de az emberek ugyanolyanok maradtak. A felismerés, hogy bizonyos felfogásbeli különbségek különböző nemzetek és társadalmi rétegek között nemhogy megmaradtak, de sokkal inkább elmélyültek, állandó aggodalomra ad okot és egyre inkább megoldhatatlannak látszik. Ezt Márai nagyon erőteljesen érzékelteti.

Őrjítő lüktetés

Megzenésített verseket is énekelsz. Olvasol is verseket?

Mostanában már megint jobban figyelek a költészetre. Egy időben valahogy a versek a közvéleményben is elfelejtődtek egy kicsit. Ma megint reneszánsza van ennek a műfajnak, az érzelmi- szellemi sűrítettségnek, és sok színész állít össze verses, zenés esteket. Nagyon szeretem például az Arany-balladákat. Olyanok, mint a sötét krimik, vagy trillerek. Félelmetes belső lüktetésük van, vésztjósló, kántálós ritmikájuk. A költő mérhetetlenül hosszan vezeti fel a sötét gyilkosságig vezető eseménysort, fokozódik a feszültség, érzem, hogy mindjárt valami történni fog, vagy már meg is történt, hiszen ott a véres lepel, majd fény derül mindenre. Hihetetlen érdekfeszítő és szinte filmszerű. Mindegyik balladában ott a sötét dráma, amely ritmikusan levezet a mélybe.

Szerinted a mai kor, amelyben az ember másodpercenként kapja a hanghatásokat, látvány-impulzusokat, mennyire kedvez az magas irodalomnak?

Ez nehéz kérdés. Valóban, a legfiatalabbak ma már rendszerint csak az interneten olvasnak, nyomtatott könyvet nemigen vesznek a kezükbe. De tulajdonképpen mindegy is, hogy milyen a forma, a közvetítő eszköz. Érzelmekre, átélhető drámára szerintem minden korban, ma is szükségük van az embereknek és valószínűleg ez mindig is így lesz. És hál’ Istennek, nekünk kiváló kortárs íróink, költőink vannak. Ismerem őket, játszom, mondom, énekelem a szövegeiket. Például Lackfi János, Dragomán György vagy Szabó T. Anna nemcsak nagyszerűen írnak, de képesek maguk is izgalmasan előadni, népszerűsíteni a művészetüket, elvarázsolni a közönséget. Így minden bizonnyal olyan embereket is  „el lehet találni”, akik korábban legfeljebb A csillagok háborúját olvasták képregény formában.