Sorozatunkban neves tudósokat, művészeket kérdezünk meghatározó olvasmányélményeikről. Romsics Ignác Széchenyi-díjas magyar történészt, egyetemi tanárt, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagját, a 20. századi magyar történelem neves kutatóját kérdeztük kedvenc könyveiről.

Romsics Ignác (forrás: Wikimedia)

Úgy gondolom, egy történész számára az olvasás létkérdés. Hozzátartozik a kutatás mindennapjaihoz. De azért jut ideje szépirodalomra és egyéb olvasmányokra is?

Eredetileg azért mentem magyar szakra – magyar-történelem szakon végeztem -, mert nagyon szerettem olvasni. A minap előkerestem a katonaidőmben írott naplómat. Tizenegy hónapig voltam katona 1969-ben, és végig naplót vezettem arról, hogy mit olvastam, mit csináltam… satöbbi. Összeszámoltam, a tizenegy hónap alatt 52 szerző 80 regényét és drámáját olvastam el, nem számítva a folyóirat-közleményeket. És ennek 95 százaléka szépirodalom volt. Amibe csak kivételesen került be mondjuk, Sartre-nak az irodalomról írott esszéje, vagy Szigeti Józsefnek a Bevezetés az esztétika történetébe című munkája.  Sajnos azóta, ahogy haladtam előre az időben, egyre kevesebb szépirodalmat olvastam, az utóbbi időben főképpen a nyári szünetekben, a nyaralás alatt. Illetve, a Márai Naplókat rendszeresen leveszem a polcról és beleolvasok. Azt tervezem, hogy ha nyugdíjas leszek most tavasztól, néhány régi kedves könyvemet újra olvasom. Kíváncsi vagyok, hogy csalódás lesz-e vagy pedig újra élvezem majd.

A legutóbbi olvasmányélményei közül mit tudna kiemelni?

Kettő is volt, valamiképpen közük is van egymáshoz, mindegyik erdélyi szerző műve. Az egyik, Mester Zsolt erdélyi orvos Koppantó című kisregénye, amely a Szilágyságban játszódik a II. világháború előtt és alatt. Egy kisváros mindennapjairól szól, egy magyar földbirtokos család szemszögéből. A másik pedig Szilágyi Istvánnak a Hollóidő című regénye, amit kétszer is elolvastam és nagy hatást tett rám. Szilágyi István erdélyi írót személyesen is ismerem, de a regényeit még régebbről. Emlékszem, a 70-es évek vége felé, a 80-as évek eleje körül két szerzőnek a munkásságára figyeltem fel. Az egyik Esterházy Péter volt, akinek a Termelési regényét akkor olvastam, a másik pedig Szilágyi István, akinek a Kő hull apadó kútba című regénye 1975-ben jelent meg. Némiképpen morbid pszichodráma egy nőnek a megőrüléséről. Szilágyinak a könyveit azóta is figyelemmel kísértem. A Hollóidő időbeli és térbeli koordinátái bizonytalanok, de ez a történetnek inkább csak a hátterét adja. A XVI. század harmadik harmadában vagyunk, a 15 éves háború előtt, de már Szigetvár elfoglalása utáni időszakban. Amikor az ország már három részre szakadt, megy a vallásháború a protestánsok és a katolikusok között. És ebben a szétszakított állapotban két férfi, két valamikori barát beszélget. Az egyikből egy kistelepülésnek a papja lesz, ő Terebi Lukács, a másik végül iskolamester lesz, de valójában a szétszakított országon belül mozog, mint futár, mint katona, ő pedig Fortuna Illés. A mű e két embernek a párbeszéde, és kétféle nézet összecsapása, két lehetséges megközelítése annak, hogy miért jutott az ország oda, ahova jutott, és ki a felelős ezért. A katolikusok felelősek, a protestánsok felelősek, vagy a főurak felelősek? Miért büntet az Úristen bennünket? És vajon ebben a helyzetben mi a helyes emberi magatartás? Az alkalmazkodás, mindennek az elfogadása, hiszen a fő cél mégis csak az életnek a tovább adása, vagy pedig az ellenállás, annak az érzékeltetése, hogy nem lehet megtenni velünk bármit. És mindkét emberi mentalitás mellett lehet érvelni. És ettől rendkívül modern Szilágyinak ez a regénye. Elmosódó történelmi keretbe helyezve (valahol a Bánságban van ez a kis falu, úgy hívják, hogy Revek) ennek a két embernek a dialógusa nagyon a mai magyar emberhez, sőt, azt lehet mondani, az európai emberhez szól.

Úgy látszik, Önt megragadja minden, ami valamiképpen a történelemmel kapcsolatos, ugyanakkor az emberi viszonylatokra is érzékeny.

A történelmi regény iránti érdeklődésem szakmai indíttatású. Sok ilyen könyvet olvastam, Jósikától, Keménytől, Eötvöstől, és azért szerettem őket, mert szórakoztatva ismertettek meg valami fontos dologgal. A Dózsa-féle parasztháborút például először Eötvös Józsefnek a Magyarország 1514-ben című művéből ismertem meg. Később egyre inkább olyan irodalmi műveket olvastam, amelyek kulcsregények és meg lehet fejteni, hogy kik vannak az egyes fiktív alakok mögött. Ilyen volt például Babitsnak  A halál fiai, vagy Lesznai Annától a Kezdetben volt a kert, de ilyen Szabó Dezsőnek Az  elsodort falu című műve, vagy Sinkó Ervinnek az Optimisták  című regénye is. De ami a szépirodalomban igazán meg tud ragadni, az a lélekábrázolás. Ezért én például sokakkal ellentétben nagyon szerettem Kemény Zsigmondnak a regényeit. Régen foglalkoztam vele, de minden fontos munkáját elolvastam, mert nála is ott a történelmi keret, és mégis az ember áll a központban. És az emberi lélek, az emberi mentalitás, azt lehet mondani, az antikvitás óta, vagy amióta vannak följegyzéseink – egyáltalán nem vagy csak minimálisan változott. A jóság, a gonoszság, az irigység örök emberi tulajdonságok, és ha az író ezeket érzékletesen meg tudja ragadni, akkor van a mához szóló, nagyon aktuális mondanivalója. Úgy hogy, a történelmi regény nagyszerű, mint forrásmunka, vagy mint háttéranyag, mert gyakran jobban segít megérteni egy kor atmoszféráját, mint a levéltári dokumentumok. De, ami igazából, mint szépirodalmi alkotás magával ragad, az mégis csak az emberábrázolás. Móriczot is ezért szeretem.