Kölyök koromban, hat évtizeddel ezelőtt a vidéki utakon poroszkáló lovas szekerek mögött az utakat felhőkben lepték el az elpotyogtatott lócitromon keresgélő, vidáman lakmározó verebek. De hol van ma már a lócitrom? És hová lettek a verebek?! Ennek járt utána a tudás.hu, és a vizsgálódás során kiderült, hogy a verebek eltűnése mindannyiunk vészterhes jövőjéről fest riasztó képet.
Arra biztatom a kedves olvasót, hogy jártában-keltében kezdje el figyelni azt, hogy lát-e az utcákon, a parkokban, a tereken verebet.
Meg fog lepődni, mert ha lát is, csak keveset, kisebb csapatokat itt-ott.
Magam például Budapest peremén, erdős, dombos területen, falusias környezetben lakom, de csak két kisebb mezei verébcsapatot „ismerek”, egyik sem számlál többet három vagy négy tucat madárnál.
És még a szomszédom házának eresze alatt fészkel nyaranta a jókedvű, élénk, mindenkor zsinatoló verébség. Sok évvel ezelőtt, ki tudja miért, nem rakták fel az eresz alá a takarólécet, biztonságos fészkelőhelyet kínálva ezzel a madaraknak. A szomszédom pedig derék, természetet szerető ember, nem hajtja, inkább tűri a madarakat.
A veréb valaha annyira közönségesnek számított, hogy még egy félig tréfás, Kabos László vidám filmjének címét adó mondás is figyelmeztetett arra, hogy bizony „a veréb is madár.”
Mindez ma már a derűs múlt.
Az Európai Madárszámlálási Tanács (EBCC – European Bird Census Council) 2021-ben publikált tanulmánya szerint 1981 óta mintegy 600 millió fészkelő madárral lett kevesebb az Európai Unióban,
a csökkenés a teljes állomány hatodát jelenti, és nagyrészt a gyakori és elterjedt madárfajokat érinti! A legnagyobb veszteséget 247 millió egyeddel a házi veréb szenvedte el.
Az egykor közönséges házi veréb állománya – riasztóan rövid idő alatt – felére csökkent. Közeli rokona, a mezei veréb állománya 30 millióval lett kevesebb.
A tanulmány megállapításai alátámasztják a korábbi kutatásokat, melyek a biológiai sokféleség jelentős, rohamos közelmúltbeli csökkenését mutatják. Anna Staneva, a BirdLife Europe természetvédelmi vezetője a tanulmányban megállapította:
Ez a jelentés egyértelműen mutatja, hogy a természet vészharangot kongat. Míg egyes ritka vagy veszélyeztetett madarak védelme néhány esetben sikeres volt, úgy látszik, hogy ez nem elég a gyakori fajok populációinak fenntartásához. A közönséges madarak egyre ritkábbá válnak.
Márpedig a verébnél közönségesebb madár aligha van – illetve már csak volt. A házi-, valamint a mezei veréb az Afrikában honos szövőmadarak rokona, és eredeti élőhelyén magában álló, gömb alakú, illetve hatalmas, fákra épített fészekkolóniákat készített – mondta el a tudas.hu-nak Orbán Zoltán, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szóvivője.
Aztán az utolsó jégkorszak elmúltával a madarak elindultak Európa felé, ahol a melegedő klíma hatalmas, nyílt és termékeny területeket tett lakhatóvá.
Az egymást követő évezredek alatt a verebek kiválóan alkalmazkodtak a változó körülményekhez és Dél-Európa felől a kontinens északi tájai felé nyomultak.
Ebben egész biztosan segítségükre voltak a hódító rómaiak, akik kövezett utakkal hálózták be a meghódított európai területeket, az utak mentén pedig lakóépületeket, helyőrségeket építettek, melyek ereszei alatt, vagy az épületek réseiben kiváló fészkelőhelyet találtak maguknak a verebek.
Vagyis a veréb a légiókkal együtt hódította meg Európán – állítja Orbán Zoltán.
Így lettek az élelmes verebek szavannai szövőmadárból urbanizált résfészkelők. Tekintettel arra, hogy a veréb nem vonuló madár, az évente ismétlődő „kis jégkorszakot”, vagyis a telet már a hódító rómaiak idejében is állandó lakóhelyén, az emberlakta településeken, illetve azok környezetében töltötte és tölti ma is.
És ha már volt hol fészkelni, akkor élelem után is kellett nézni. Az elmúlt évszázadokban a ló, mint igavonó állat elterjedt használata a verebek kezére játszott, hiszen a lovak mögött beterítette az utakat – a cikk elején már emlegetett – lócitrom, amelyben mindenkor bőven akadt meg nem emésztett zab, vagy éppen kukorica, ami terített asztalt kínált a verebeknek.
És persze remekül megéltek ezek a szemfüles és alkalmazkodó madarak a parasztporták, a magtárak, baromfiudvarok körül,
de bőven találtak táplálékot a nem művelt, magas gyeppel takart, vagy éppen gyomos, természetes állapotukat akkoriban még többnyire őrző területeken is.
Mi maradt mára mindebből Európában? Alig valami – állítja Orbán Zoltán.
Az emberi civilizáció a településeket résmentes, denaturált acél/üveg/beton rengetegekké változtatja át, eltűnnek a verebek fészkelőhelyéül szolgáló, nyitott ereszek, rések.
A városi parkokban tövig nyírják a gyepeket, melyekben a pongyola pitypang és az egyéb gyomok nem érlelnek magokat, a gyepekre fészkelésre alkalmatlan, egy két növényből álló látványbokrosokat telepítenek, a lakosság pedig elvárja, hogy kora nyártól késő őszig irtsák a csípőszúnyogokat. Márpedig a szúnyogirtáshoz felhasznált mérgek szinte minden rovart elpusztítanak, amit csak elérnek – állítja Orbán Zoltán.
Márpedig ahol nincs fészkelőhely és élelem, ott a madaraknak sincs sok keresnivalójuk.
Vagy elköltöznek, vagy kipusztulnak.
Orbán Zoltán elmondta, hogy járt olyan németországi, állatkertek által szervezett táborozáson, ahol a gyerekeknek meg kellett mutatni, milyen is a veréb. De még a szüleik is azt mondták, hogy bizony ők sem emlékeznek arra, mikor láttak utoljára verebet.
Angliában a szuperintenzív mezőgazdaság miatt már a ’90-es évekre kipusztult a verébállomány 96%-a, mára pedig a szigetről szinte nyomtalanul eltűntek az agrár tájakra jellemző egyéb madárfajok.
Nyugat-Európában a pusztulás aránya ma már 60-70%!
Nincs madárdal, nincs csicsergés, csak végtelen, intenzív agrárcsönd.
Magyarországon a rendszerváltozást követő években még viszonylag jól megéltek ezek a madarak, ám 2005-2006 után, vagyis amikor az Európai Unió bevezette a földalapú támogatások rendszerét, nálunk is rohamos csökkenésnek indult az agrártájhoz kötődő, a mezőgazdászok esküdt ellenégeit, a kártevő rovarokat, a hernyókat pusztító madárfajok állománya.
20 év alatt eltűnt a madarak 30%-a!
De legalább minden tenyérnyi terület be van vetve, végeláthatatlan, gondosan gyomirtózott, biológiai szempontból üres kukoricatengerekből áll a magyar táj – és jár érte a bőséges uniós támogatás.
Minderre persze könnyű rálegyinteni, mondván, mit érdekelnek engem a verebek?!
Márpedig ez ostobaság – állítja Orbán Zoltán, az MME szóvivője –, hiszen a verebek eltűnése mindannyiunkat közvetlenül érintő, súlyos problémákat jelez.
A veréb egészen a posztmodern korig a civilizáció egyik nagy nyertesének számított.
Mindig, mindenütt és minden körülmények között vidáman megélt, szaporodott, pusztította a kártékony rovarokat, lárvákat és persze összeszedte mindazt, amihez hozzáfért, ami hasznára volt – gondoljunk csak a sokat emlegetett lócitromra.
De a lovakkal és a lócitrommal együtt lassan eltűntek/eltűnnek településeinkből a természet adta életfeltételek, ami pedig marad, az egyre szárazabb, egyre forróbb, egyre élhetetlenebb kőrengeteg.
Amiben mi allergiás, hőgutát kapó, állandó stresszben élő emberek egyre többet szenvedünk, és amiben már az eddig mindent elviselő veréb is képtelen verébhez méltó életet élni.
Az emberek többsége azt hiszi, hogy a posztmodern civilizáció élőlényei két Titanic-on utaznak – mondja Orbán Zoltán.
Az egyiken az állatok, fogyatkozó számban, egyre többen kihalófélben, kínlódva, természetes életterüktől mindinkább megfosztva.
A másikon pedig az emberek utaznak, pazarlóan fogyasztanak, szennyeznek, pusztítanak. És közben azt gondolják, hogy ha az állatok hajója esetleg el is süllyed menet közben a tengeren, az ő Titanic-juk biztosan beér majd a kikötőbe. Dőreség ebben bízni – állítja Orbán Zoltán, majd hozzáteszi –
a bajra, a természeti környezet végzetes pusztulására figyelmeztető jeleket, így a verebek eltűnését figyelnem kívül hagyni pedig kifejezett ostobaság.
Egy hajóban ülünk az állatokkal, és a biztonságot nyújtó kikötő, a melegedő bolygó az emberiség növekvő energiaigénye miatt egyelőre távolodni látszik.
Ezért a reménybeli célba érkezésért tegyünk meg legalább annyit, amennyit megtehetünk.
Etessük a verebeket is; kertjeinkbe, parkjainkba helyezzünk ki nekik fészkelésre alkalmas odúkat; ne pusztítsuk, hanem becsüljük meg a sok egyéb madárnak is otthont adó, sűrű bokrosokat; ne vágjunk le minden gyepet csutkára, ne fedjünk le minden szabad területet gondozást nem igénylő kőburkolattal, illetve gondosan kezelt, természetazonos környezetnek látszó területekkel, díszkertekkel tagolt lakóparkokkal.
Mert mindez nem csak a madaraknak használna, de elviselhetőbbé tenné életünket a nyáron dögletes hőcsapdává váló városainkban. Ott, ahol nekünk élni kell. Ott, ahol ma már a veréb sem bírja.
