Csákányi Eszter önarcképe – Színészportré

Csákányi Eszter kitárulkozik, kiteszi a lelkét a színpadra, az EgyÉletem című estjén az Örkény Színházban. Nem először rugaszkodik neki önálló estnek. Ha maradnak szabad szakmai vegyértékei, leköti őket. Összefoglalja hol tart, hányadán áll magával és a világgal.

Belesűríti temérdek tudását egy-egy ilyen produkcióba. Most éppen a stand up és a monodráma között lavíroz. Civilben, velünk szembe fordulva, mesél és mesél. Folyik belőle a szó. Olykor kesernyés a humora, vagy éppen pikírt. De valahogy ekkor is humánum árad belőle. Meg önirónia, néha már-már öngúny. Azt ecseteli jókora elánnal, hogy a színházon kívül neki tulajdonképpen nincs és nem is volt élete. De abban is ki tud teljesedni.

Híres színész édesapja, Csákányi László miatt, már gyerekkorában „elkapta” a gépszíj. Színházimádó lett. Át kellett élnie, hogy 6 évesen nem fogadták szívesen a Balettintézetben. Majd nem vették fel a főiskolára. De aztán Kaposváron, ahol tudtak mit kezdeni a szabálytalan tehetségekkel, alkatokkal, nagy és érzékeny lelkekkel, kezdett pariba jönni önmagával.

Nem szűnik a játékkedve

Vannak régi fényképek, bejátszások, de a Znamenák István rendezésében, Lévai Balázs producerségével készült esten nincs nagy körítés, ez, az amaz. Csákányi van a maga karizmájával, színészi talentumával, odaadásával, kiadós energiájával, nem szűnő játékkedvével, a Tasnádi István által még érdekesebbre formált történeteivel.

Ragaszkodik a megírt szöveghez, a szóáradatban is pontos akar lenni. A súgó beül az első sor közepére. Olykor ránéz. Néha kéri is, hogy segítsen neki. Őszinte, ezt sem akarják sundám-bundám csinálni, ha kicsit elakadt, hát elakadt, a súgó nem takarásban ül, általunk láthatatlanul. Nyilván a próbákon is rengeteget segített, miért ne tehetné most is, ahogy egyébként ugyancsak az Örkényben, Cserhalmi György Székfoglaló című estjén, Sütő Anikó súgó még a színpadra is minden további nélkül felül.

Csákányi, az első jelentős szerepében Kaposváron, az Ahogy tetszik Jucijaként mert kövérnek látszani. Ez heves mozdulatokkal, gyors tempóval párosult, ahogy gyakran azóta is. Megtanulta színpadon használni a gömbölydedségét, amit gyönyörűnek tud mutatni, ha erre van szükség a deszkákon, és civilben is fenemód nőies képes lenni, ha úgy akarja. Összetett alakításaihoz hozzátartozik, hogy a csúnyában is megmutatja a szépet, és akár a szépben a csúnyát.

Még a kaposvári teátrum fénykorában, az Élnek, mint a disznók című meglehetősen kemény darabban szava sem érthető hülyegyereket adott, akinek ábrázatán néha mégis felragyogott az értelem. Ugyanebben a drámában, már a következő szakmai otthonában, a Katona József Színházban, egy száját állandóan jártató, mindenbe belekotyogó, tudathasadásos öregasszonyt alakított, de mégis olyat, akinek időnként értelmesen csillan a szeme, akire néha érdemes lenne odafigyelni. Mindennek megkeresi a színét és a fonákját. A Chicago Roxie Hartjaként, még Kaposváron, nem pusztán musical sztárként csillogott, megmutatta a pompa mögötti hamisságot, fásultságot.

Rohanó életmód

Közben azonban ő is sztár lett, bár valaha azt nyilatkozta, nem vonzza a pesti színészet. De aztán ő is részt vett a tévé, rádió, film, színház, egyéb fellépések gerjesztette rohanó életmódban. Fogyasztószert is reklámozott. Amúgy pedig még Bécsben is játszott, Ascher Tamás rendezésében, egykori nagy szerepét, Gombrowicz abszurdjában, az Yvonne, burgundi hercegnőben, Yvonne-t formálta meg az Akademiatheater-ben.

Kis stúdiótérben is hiteles. Elképesztő volt a Kamrában a műsorról levehetetlen Elnöknőkben, amiben Pogány Judit és Szirtes Ági partnereként láthattuk. Három szipirtyó, akiket az osztrák, rövid életű Werner Schwab írt remekbe. Az ezen a vidéken honos ősmocsárban nőtték ki magukat előítéletes, önző, két lábon járó közhelygyűjteménnyé. Szidnak mindent, csak az öntömjénezés jelent számukra vigaszt. Beszélnek szexről, emésztésről, még az ürítésről is. És vallásról, erős bennük a megváltás utáni vágy. A három spinkó jelképpé nő, rémképpé válik. A színésznők összeszokott, fenomenális játéka sírnivaló, de nevettető is volt. Sokak számára örök emlék. 

Volt mersze eljönni a tutiból, a Katona József Színházból, és a Schilling Árpád szellemisége által meghatározott szabadcsapathoz, a Krétakör Színházhoz szegődni. Nem volt ez konfliktus nélküli, hiszen az elhatározását azzal a Zsámbéki Gáborral kellett közölnie, aki Kaposváron elindította a pályán, és aki a Katonában is szerződést kínált neki. De jó szimattal érezte, hogy az új utakat kereső Krétakör külföldön is nagyra értékelt, remek produkciókat hoz majd létre. Pazar előadás volt a Fészek Klubban bemutatott Sirály, ami gyakran hitvallás is a színházról. Schilling is tán ebben a produkcióban fogalmazta meg leginkább mit gondol róla, ahogy ezt tette Mácsai Pál az Örkényben, vagy teszi éppen most Benkó Bence az Apertúrában. A Krétakör előadásában Csákányi Arkagyina volt, akinek a szintén színházi babérokra törő fia, Trepljov, akit Nagy Zsolt adott igencsak erőteljesen, a szemébe vágja, hogy ő semmire sem tartja nagynak elkönyvelt színészetét. Ahogy általában, az előadásban párharcot vívott az új és a régi, igaz és hamis, lelkes és rutinos. A két színész eljátszotta, hogy tekintetükkel is ölni tudná egymást anya és fia, miközben menthetlenül össze is nőttek, szeretve gyűlölködnek. Szép, hogy Zsámbéki megnézte az előadást, és ő is annyira kiválónak tartotta, ahogy benne Esztert is, hogy megengesztelődött. Dráma volt, amikor Schilling nem akart már a Krétakörrel dolgozni, és az feloszlott. Ezt igen nehezen viselte Csákányi is.

Hihető volt a lángoló szerelem

Szabadúszóvá lett. Akadt olyan év, hogy nem volt új bemutatója. De azért rendszeresen volt munkája. Egymásra találtak egy másik színházi szabadcsapattal, Pintér Béla társulatával. A 42. hét című produkcióban egy a férjét szívinfarktus miatt elvesztő, immáron özvegy szülészorvosnőt alakított, aki megzakkant időkben is keresi az útját, az igazát. De a többség számára rendhagyóvá vált életvitele, az általános szeretetlenség közepette bezárul előtte minden kapu. A darabbeli Imoláról hihető volt a lángoló szerelem, a szertelenség, a totális elmagányosodás, a reménytelenség, kitaszítottság és végiggondolatlanság, ami súlyos műhibához vezet. És ahhoz, hogy ideges gyorsasággal gyógyszereket kapdosson be, mint Örkény Macskajátékában Orbán Béláné, akit amúgy egyszer még igazán eljátszhatna, mert nagyon neki való lenne.

A pandémia alatt erőt gyűjtött egy monodrámához. Ez lett az Amikor találkoztam Barisnyikovval. Bodor Johanna táncos, koreográfus Nem baj, majd megértem című remek önéletrajza ihlette, de Csákányi önvallomásává is lett, Bíró Bence dramaturg segítségével. A 6SZÍN produkciójában, ám a Hölgyválasz Táncstúdióban mutatta be egy fiktív balettmesternő, Marosán Henriett bőrébe bújva. A hosszúkás terem egyik falát a táncgyakorláshoz elengedhetetlen hatalmas tükör borította. Persze belenézett. Nem volt túl lelkes attól, amit látott. Hamarosan kiderült, hogy a monodráma a tükörbe nézésről szól. „Ne a tükröt okold, ha a képed ferde”, írta Gogol, és Csákányi éppen azt mutatta meg, hogy semmit nem akar a tükörre hárítani, ami egyébként a közönség tagjainak szembesülésül szolgált, mert pont szembe ülünk vele.

Így nem csak magunkat, hanem valamennyi nézőtársunkat is óhatatlanul láttuk, mert a teremben nem oltották el a villanyokat, nem világították meg a sötétből külön kiemelve, éles fényű reflektorokkal a színészt. A tükörbe nézés a múlt visszapörgetésére, de legfőképpen az öregedéssel való szembenézésre vonatkozott. A küzdelmes pályára. És hogy meg kell szokni, hogy itt fáj, ott fáj, amott fáj. A valaha túlzottan igénybe vett lábak most benyújtják a számlát, és nem mindig hajlandóak megfelelően szolgálni. Ahelyett, hogy szó nélkül tennék a dolgukat, a boka, a térd, sajgás, megmerevedés formájában „visszafeleselnek” a balettmesternő, és feltehetően Csákányi esetében is. Megmutatta azt az izzadtságos folyamatot, amiből a művészet csiholódik. Hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” De elénk tárta a művész szabadságát is. A hétköznapok nyűge közepette időnként elkiáltotta magát, hogy „show time!” Ilyenkor kivirult, hiszen attrakció következik. Kicsattanó életkedvvel produkálta magát. „Elszállt”. Igencsak szemléltette, hogy a művészet nem csupán kemény meló, naphosszat való gyötrődés, hanem a szabadság legmagasabb foka és az élvezetek netovábbja. Azt már láttuk, hogy a balettrúdra még képes feltenni a lábát, de show time idején azt is láthattuk, hogy még csinál szabályos táncfigurákat is, és csinál kevésbé azokat, de ez egyáltalán nem szegi a kedvét. Pörgött-forgott, többször keresztül-kasul „szelte” a termet, kinyílt, „viháncolt”, nagyon élt és nagyon átélt. Megmámorosult. Nem leplezett semmit, teljesen kitárulkozott. Nem volt látható smink, felvállalta a ráncokat, szarkalábakat, pluszkilókat, paróka és műkörmök sem voltak, nem volt semmi művi.

Élvezi, hogy még mi mindenre képes

Valódiság volt, ahogy az EgyÉletem című esten ugyancsak. Intenzív színpadi jelenléttel mozgatja meg az öreg csontjait. Tekintélyes mennyiségű szöveggel tartja karban a memóriáját. Miközben neki-nekikeseredik, örömforrásként fogja fel saját magát is. Láthatóan élvezi, hogy még mi mindenre képes. De azt is mondhatnám, hogy már mi mindenre képes. Hiszen ugyan fogynak a testnek a képességei, a színészi-emberi tapasztalat jócskán összesűrűsödött benne.

Csaknem 10 éve az Örkény Színházban családias szakmai otthonra talált. Nagy színésznők szerepét, özv. Húbernét osztották rá a Boldogtalanokban, aki senki által nem kívántan, váratlanul betoppan a zűrös életet élő fiához. Csodálkozik sok mindenen, és rajta is csodálkoznak. Érzékelteti, hogy a fiának volt kitől örökölnie összeférhetetlen természetét. Ez a hetvenéves asszony, aki még mindig dolgozni kényszerül, de kibírhatatlansága miatt innen is, onnan is kirúgják, és már a lánya is eltaszítja maga mellől, tragikus sorsú, ugyanakkor folytonos hazudozásai, pitiáner lopásai, színlelt nagyothallása komikus.

Az orosz barát című Kemény Lili darab számbaveszi, hogy mit baltáztunk el az elmúlt negyedszázadban. Mácsai Pál és Znamenák István hatalmas hastöméssel ormótlanná formált, öntömjénező, megállapodott filmrendezők, 2000-ben kuratóriumi döntnökök. Csaknem élet-halál uraiként ők mondják meg, milyen forgatókönyveket támogatnak, és melyeket kaszálnak el. A haladás kerékkötői. Megtestesítenek egy korszakot. Csákányi Török Kati, aki amúgy szintén döntnök lenne, de pusztán női mivolta miatt inkább cselédként kezelik, kávéfőzői, vagy éppen ropit pohárban elhelyező funkcióban, mint teljes jogú kurátorként. De azért ő is tesz időnként néhány pikírt megjegyzést. Karakteres epizódszerep. Röpke jelenléte is erőteljes.

Az EgyÉletem esetében azonban egész este övé a színpad. Bírja szuflával, közlendővel, mélyről jövő fájdalommal, vagy éppen bohóckodással. Széles az érzelmi amplitúdó. És árad az őszinte, nagy színészet.