fbpx

Ingyen fest képeket a falakra és már 250 önkéntese van a debreceni egyetemi docensnek

Mannheim Viki, Az „Ecsetre fel a Gyermekekért!” projekt megálmodója egyetemi docens a Debreceni Egyetemen, fenntarthatósági LCA szakértő egy nemzetközi cégnél, négy nyelven beszél, nem mellesleg kétgyermekes édesanya, aki minden percben tesz valamit másokért, fáradhatatlan élete minden területén.

De hogy kerül egy egyetemi docens egy kétágú létra tetejére, kezében művészecsettel?

Hogy válik valakinél a művészet alázattal teli adakozó jócselekedetté? Hogyan tud egy hétköznapi ember százakat megmozdítani, hogy varázslat, szeretet és jótettek színezzenek szépre rideg falakat?

Mannheim Viktóriát, – aki az elmúlt években több, mint 140 falat festett, varázsolt már át –  kérdeztük életéről, elhivatottságáról.

Mannheim Viktória

Hány éve indult az Ecsetre fel a Gyermekekért! projekt?

2011 márciusában kezdtem el, így ennek már 13 éve…

Az első két évben egyedül festettem, és többnyire a miskolci Velkey László Gyermekegészségügyi Központban, aztán később annyira sok felkérést kaptam, hogy nem győztem egyedül és a fészbukon kiírtam, hogy önkénteseket keresek, – így indult.

Először az egyetemi tanítványaim, barátnőim, kollégáim jelentkeztek segítőnek. Később mindenki hozott magával egy újabb önkéntest, annyira beindult, hogy ma már körülbelül 240 önkéntesem van.

Hat nagyobb városban vannak önkéntesek, hat nagyobb régiót fedek le és mindig azt a csapatot mozdítom meg, ahol a felkérés van.

Tehát, ha Somogy megyében van felkérés, akkor a siófoki csapatot, ha Tolna, Baranya megye érintett, akkor a Baján található Ecsetre fel csapatom hívom, őket mozgatom meg.

De van Budapesten egy nagyobb csapatom, illetve itt Miskolcon is persze- itt alakult az első csapat. Vác környékén is számíthatok sokakra, és mivel elég sok felkérés van Vác környékén, nagyon jó, hogy rájuk mindig számíthatok. Nem utolsósorban van egy jó kis önkéntes csapat Tata környékén is.

Hogy képzeljem el a közös munkát? Kapsz egy felkérést erre a feladatra és utána elkezdődik a csapatmunka, – a szervezésben is akad segítséged?

Nem. A szervezés, a logisztika teljesen egészében az én kezemben van. Hetente körülbelül négy felkérés érkezik egyébként, tehát három év alatt se tudnám megcsinálni azt, amit kérnek tőlem, de próbálom a sorrendet betartani, vagyis abban a sorrendben próbálok haladni, ahogy a felkérések érkeznek.

Most legutóbb voltam egy óvodában, az egy 2021 novemberi felkérés volt, ilyen hosszú a várólistám.

De maga a folyamat így zajlik: ha jön egy felkérés, akkor felveszem az intézményvezetővel a kapcsolatot és megismertetem a folyamattal.

A legtöbben azt hiszik, hogy ennek rájuk vonatkozó költségei vannak, de nem – ez tőlem ajándék.

Nem kérek érte pénzt. Ezt először tisztázom, hogy ez számukra semmilyen anyagi teherrel nem jár.

Nem csak ingyen festek, de minden alapanyagot én vásárolok meg. Az első beszélgetésnél tisztázom azt is, hogy ugyanakkor mire van szükségem a helyszínen.

Ez általában 6 darab létra, amit én nem tudok Miskolcról a helyszínre szállítani. Szoktam kérni ebédet és vacsorát is az önkénteseimnek. Általában 6 önkéntessel dolgozok a délelőtt turnusban, a délutániban szintén.

Én az elején, olyan 8- fél kilenc magasságában érkezem. Akkor is, ha 300 km –t kell vezetnem. Olyankor hajnal 5 kor elindulok és arra törekszem, hogy elsőként érkezzek, mert szabad kézzel én rajzolom fel a falat. Körülbelül 10 órára érkezik az első csapatom és maradnak 15 óráig. Fél négykor jön a délutáni önkéntes turnusom, ők körülbelül este 8- fél kilencig maradnak.

Én azután is maradok, hogy az önkéntesek hazamennek – ott még a tónusozást, satírozást el szoktam végezni.

Általában éjfél körül szoktam végezni – 12-15 óra egy ilyen festés.

Azt is kérni szoktam, hogy valaki nyisson ki nekem és legyen valaki, aki utánam majd bezár. De nagyon sokszor ott vannak velem az ott dolgozók közül sokan, óvónők, dajkák, vagy ápolók. Sokszor szeretnének ők is bekapcsolódni a festésbe, és olyankor engedem, hogy velem, velünk együtt fessenek.

Igazából elég húzós a munka abból a szempontból, hogy van egy több hónapig tartó szervezés, ezt követően lebeszélem az intézményvezetővel, körülbelül melyik az az időpont, amikor el tudok menni és nekik mi a jó. Mindig több szombati időpontot ajánlok fel, hogy tudjanak választani.

Utána a területileg érintett zárt fb csoportba beírom a választott dátumot, és a hívást – ekkor és ekkor megszépülne az intézmény és önkénteseket várok a délelőtti, a délutáni turnusba. Vagyis 2-3 hónappal a festés előtt a toborzást elindítom, és amikor látom a végleges létszámot, – olyan 10-14 nappal a festés előtt- le szoktam zárni a turnusokat. Azután újra felhívom a fogadó intézményt, elmondom a végleges létszámot – hogy ebéddel és vacsorával ennek megfelelően tudjanak készülni. Egy utolsó egyeztetéssel tisztázom, hogy lesz e létra, van e lehetőség mosdóhasználatra, le tudunk e ülni valahova megpihenni, kávé, ásványvíz a rendelkezésünkre fog e állni, ki fog nekem nyitni. Tehát ezeket az apró részleteket is én tisztázom.

Az alapanyagokat is én viszem- a takarófóliától kezdve a száraz törlőkendőn át, amivel portalanítom a falakat, a maszkoló szalagot,

a bázisfestéket, színező pasztákat (24 színnel dolgozom), minden ecsetet én viszek. Az önkéntesek sokszor saját névre szóló pólóban festenek.

Körülbelül 120 ezer forintra rúgnak a költségek és ezt én állom.

Az „Ecsetre fel a Gyermekekért!” projekt egyik képe

Amikor eldöntöd, hogy melyik intézményről van szó, akkor tisztázod a festendő fal paramétereit is? Mekkora felület, milyen a fal minősége, milyen színű falat kell festeni?

Képeket szoktam kérni, abból én jól látom, hogy milyen megoldásokra van szükség. Mennyire „koszos” a fal például a gyerekek kéznyomától. Úgy készülök, és a helyszínen duplán fedek festékkel, ha arra van szükség.

Egyébként maximum 10-12 négyzetmétert vállalok, ennél nagyobb felület bele se férne az időbe. Egy helyszínre csak egyszer tudok elmenni, a hosszú várólista miatt, illetve nagyon kevés szabad szombatom van.

A kreativitás, a rajzkészség mindig is adott volt számodra?

Édesanyám azt mondta, hogy már egészen kicsi gyerekként nagyon szerettem rajzolni, sokat rajzoltam, például mesefigurákat- sokat szabadkézzel.

De később ezt elnyomtam magamban, nem is ilyen irányba mentem tovább, semmilyen grafikus végzettséggel nem rendelkezem. Eredetileg gépészmérnök vagyok, és a karon nagyon sokat kellett gépi alkatrészeket rajzolni ceruzával pauszpapírra. Azokat is nagyon szerettem, annyira, hogy sokszor másoknak is én rajzoltam meg azt, amit kellett.

Az „Ecsetre fel a Gyermekekért!” projekt egyik képe

Milyen mintákkal dolgozol? Eleve kérésekkel keresnek meg, vagy meglepetéssel készülsz?

Amikor legelőször felhívom őket, akkor meg szoktam kérdezni, hogy van e valami kívánságuk. Olykor azt mondják, hogy teljesen rám bízzák. Ebben az esetben annyi kérdésem van csak, hogy milyen színűek a függönyök, milyen színek dominálnak az adott szobában, akár egy csoportszobáról van szó, akár egy étkezőről.

Mindezt megbeszéljük. De ezen felül arra is rákérdezek, hogy milyen jeleket használnak a csoportban (ha óvodáról, bölcsődéről van szó), milyen szimbólumokban gondolkodjak.

A felkérők nem tudják, de az az igazság, hogy a csoportok jeleit bele szoktam sokszor csempészni a felfestett történetbe.

A tabi bölcsődébe például 12 jel volt – a pöttyös labdától kezdve a sípig. Ott József Attila Altatóját festettem fel, mert abban megjelenik a labda és a síp is. Természetesen hozzá tettem még plusz dolgokat,

de sosem tervezek előre, felírom a csoportjeleket, viszek több mesekönyvet magammal és ott a helyszínen találom ki és összemontírozom a történeteket.

Nyilván ha a zöld szín dominál, akkor egy erdei jelentben gondolkodom, ha pedig ha a kék hangsúlyos, akkor tavi jelenettel készülök.

Néha kinyomtatott figurával várnak, hogy azt szeretnék, ha a falra felkerülne, akkor azt felfestem nekik.

Néha az odavezető hosszú úton találom ki, mi is kerül majd a falra, így előre nem tudják, nem tudhatják, teljességében mire számíthatnak.

Az az igazság, hogy annyira kevés az időm,  nem jut hosszan elnyúló tervezésre – két munkahelyen heti 60 órát dolgozom. A kevés szabadidőmben futok vagy főzök a gyerekeimnek. Ma például sütit kell süssek- mert diákigazgatói választás lesz az egyik fiam iskolájában, és oda sütök éppen. Vagyis a festést egy nagyon is feszített életbe kell beillesztenem. Nagyon hatékonynak kell lennem, ha ezt a szívbéli vállalást csinálni szeretném. És az Ecsetre fel a Gyermekekért! egy olyan dolog, amit soha nem tudnék abbahagyni…..

Mert amikor gyerekeknek festem szépre a falakat, lelkileg olyan szinten feltöltődöm és feltöltjük egymást is az önkéntesekkel, olyan jó rezgések vannak abban a térben, annyira nagy vidámság, hogy az hónapokig elég lelki muníció, hónapokig repkednek a pillangók a gyomorban.

Az pedig, hogy valamit adhatunk a társadalomnak, a gyerekeknek, maga a tudat nagyon jó, felemel.

Olyankor azt érezzük: nem éltünk hiába.

Az „Ecsetre fel a Gyermekekért!” projekt

Nem csoda, hogy ilyen sok önkéntesünk lett, mert aki eljött egyszer festeni, az jönni akart a következő helyszínre is. Van olyan önkéntesem, aki a kezdetek kezdetétől velem van, jön és csinálja. Ő se tudja abbahagyni.

Megmozgatom az embereket lelkileg is kicsit, meg fizikailag is, bevonzza ez a dolog őket. Az fb-én pedig megjelölöm mindazokat, akik segítettek, ezzel is tiszteletet adok nekik és ezzel is megköszönöm nekik a munkát. Szerintem ez fontos, fontos, hogy lássák az ismerőseik, hogy milyen fantasztikus emberek.

Egyébként a mai napig nagyon sokan szeretnének csatlakozni, nagyon sok új ember jön-jönne, szeretne részt venni az Ecsetre fel a Gyermekekért! projekt munkájába.

Szép a munka lezárása is: a munkafolyamat utolsó momentumként az intézményvezetőknek, ha este visszatérnek – ünnepélyes szavakkal átadom a megfestett, megszépített, a más minőséget kapott falat, szobát:

„Ezennel sok szeretettel átadom az ajándékomat”

Készül jó néhány kép a kész falról, közös képek a velem maradókkal.

Aztán hazamegyek, és végtelen fáradtságot érzek. Majd a következő hét elején jönni kezdenek a visszajelzések, fotók, videók arról, ahogy örülnek, ahogy rácsodálkoznak a gyerekek a festésre. Nem tagadom, ma is sokszor megkönnyezem azokat a fotókat, videókat. Elmondani se tudom, milyen sokat kapok a gyerekektől.

Nem érintettük a MIÉRT-et…. 13 éve hogyan került fel az első ecsetvonás a falra?

Most egy olyan dolgot mondok el, amit eddig soha senkinek. Tudod, nekem két születésnapom van. Amikor a kisebbik fiam született, engem kétszer transzfundáltak. A császármetszést követően másnap 40 fokos lázam volt, és csak úgy tudták megmenteni az életem, hogy kétszer vérátömlesztést kaptam. Pontosan a 34 születésnapomon történt mindez. Aznap születtem újra….

Aztán 10 napig gépek és infúziós állványok vettek körbe, nagyon erős és többféle antibiotikumot juttattak a szervezetembe intravénásan. 10 nap után úgymond lekerültem az infúziókról és egy nagyon lassú gyógyulási folyamat kezdődött – három éven keresztül küzdött a testem a lázzal. De nagyon nagy volt az élni akarásom, hiszen otthon (édesanyámnál) várt rám az akkor ötéves nagyobb fiam, és ott volt a kicsi is. Sok időm volt gondolkodni, és azt is tudtam, nem véletlenül maradtam életben: nekem feladatom van.

Erre jött aztán egy másik kihívás is: a kisfiamnál hat hetes korában szívzörejt hallottak, kiderült, hogy Krisztián pitvari sövényhiánnyal – mondhatjuk úgy, lyukas szívvel született. Innentől meg volt pecsételve az életünk.

Négy éves koráig folyamatos kardiológiai megfigyelés alatt volt – jártunk vele a Svábhegyi Klinikára, de itt Miskolcon is rendszeres „vendégei” voltunk a gyermek kardiológiának – nagyon sokat várakoztunk kórházi falak között.

Járóbeteg vizsgálatokról volt szó, nem kellett ugyan befeküdni, de reggel 8 és délután kettő között „unalmas”, hosszadalmas vizsgálatok, például ultrahangos vizsgálatok zajlottak. Az ultrahang alatt nem lehetett lekötni a kicsi figyelmét sehogy, hiába próbálta az orvosnő csipogós játékkal szórakoztatni őt.

Nekem tehát innen, a kórházi élmények, megélések okán jött az ötlet: mi lenne, ha az lenne a FELADATOM, hogy megszépítem a komor kórházi falakat? Azt kérdeztem magamtól, mi lenne, ha olyan világot, csodavilágot festenék a falakra, amelyek lekötnék a gyerekek figyelmét a nehéz, a hosszan elhúzódó vizsgálatok alatt?

A saját otthonomban akkor már festettem a falra, azokat lefotóztam, bevittem a fotókat a Miskolci kórházba és egyszerűen rákérdeztem az egyik gyerekosztály vezetőjére, mit szólna ahhoz, ha ott náluk, a kórházban, a gyerekosztályon is megpróbálnám? Szerencsére nyitott volt az ötletre, tetszettek a munkáim.

A mozgássérült gyerekekhez mentem először festeni, és úgy dolgoztam szombatonként az első időszakban, hogy a mozgássérült gyerekek bejöttek hozzám a kerekes székeikkel, körülöttem gurultak és szórakoztattak engem. Nagyon sokat beszélgettem velük, ügyeltem a kívánságaikra –a kedvenc figuráikat festettem fel a falakra. Sikere volt a munkámnak.

Ennek híre aztán szétszaladt a kórházban, később a városban. Raktam ki képeket a munkáról a közösségi oldalamra is, azt is látták sokan.

Így kezdődött hát… mert amikor a legelső kórházi osztályt megfestettem és láttam azoknak a gyerekeknek az örömét, azt mondtam, hogy igen, megvan, ez az én küldetésem.

Azóta le se tettem az ecsetet.

További hírek