Hernádi Judit 70 – Színészportré

Hernádi Judit ma 70 éves. A végletek különböző verzióiból bámulatos elegyeket képes kikeverni. Az sem gond számára, hogy egyszerre legyen szomorú és vidám a színpadon. Nevetni és sírni is tud ugyanakkor. Kevesen képesek ennyire széles érzelmi amplitúdót sűríteni egyetlen pillanatba.

A Hernádi pont című önálló estjén, a Belvárosi Színházban, lényegében önéletrajzot adott magáról. Azt mondta például, hogy „Itt vagyok, nem mondom ki hány évesen, de jó egészségnek örvendek. Szeretem a hivatásomat, és sikeresnek is számítok benne. Miért nem vagyok boldog”? Ez a felütés jellemző rá. Nem ért fülig a szája, hogy önálló estje lehet, alkalmanként hatszáz ember jön el miatta a színházba. Sokak számára olyan vonzerő, mint a mágnes, bámulják, csodálják, ő mégis rögtön azzal kezd, hogy nem boldog. És ezt minden kétséget kizáróan el is lehet neki hinni. Tán ezért is az örökös fanyarság.

Egyszerre tud kétségbeejtően búvalbélelt, és ugyanakkor energiáktól duzzadóan életigenlő lenni. Lepukkant szerepben is képes ragyogni a deszkákon. Akár tombolnak benne az energiák, sőt a hormonok, miközben földig lóg az orra búskomorságában.

Fanyar mosoly ironikus humorral

Szája szegletében ott a védjegyének is tekinthető fanyar mosoly, ami ironikus humorral, sőt kesernyés személyiséggel társul. Olyan, mint aki mindig kicsit idézőjelbe tesz valamit, mindennek valamelyest érzékelteti a fonákját, még akkor is, ha szeret nyersen szókimondó lenni. A színpadon azonban imádja a két, sőt többértelműséget.

Soha nem volt naiva alkat, inkább mindig kételkedő. Egykor játszott azért naivákat, de másoktól igencsak különbözően. Ott volt például Helena a Szentivánéji álomban, a Pesti Színházban. Általában szerelemtől totálisan szédültnek mutatják, aki nem is tehet mást, minthogy megy, lohol az ösztönei után. Ám ő olyan jellemhibásnak ábrázolta, aki képes leütni a barátnője kezéről a kedvesét, ha úgy tetszik, képes árulóvá válni, mert benne is tombolnak az ösztönök. Nem volt hajlandó eljátszani egy sematikusan tiszta embert, összetettebben fogta fel a szerepét. Egy ugyancsak hagyományosan naivákra osztott szerepben, a Sirályban Nyinaként, az estjén felvételről meg is mutatta fiatalkori önmagát, majd hozzá szólt akkori énjéhez. Mintegy perlekedett vele.

Évtizedekkel ezelőtt Lengyel Menyhért Ninocska című darabjának címszereplőjeként pufajkásan, hithű komisszárnő kemény merevségével robbant be egy párizsi luxus szállodába a Vidám Színpadon. Eljátszotta, hogy csipetnyi nőiesség sincs benne. Darabosan határozott volt a mozgása, nem is igazán embernek mutatkozott, inkább maga volt a megtestesült eszme.

Nem is engedte meg, hogy kezet csókoljanak neki, úgy gondolta, nem illik az hozzá, ő legfeljebb csak kemény ridegséggel kezet fogott. „Véletlenül” azonban akadt valaki, aki emögött a hideg elszántság mögött megsejtette az érző szívet. Egy elegáns ügyvéd, Léon Dagourt, Hirtling István alakításában.

Ő is, mint Higgins professzor a My fair Ladyben, kikupálta, átváltoztatta a tanítványát, az egyenruhás pufajkásból, gyönyörű, elegáns, szerelmes nőt „fabrikált”. Kezdetben esetlenül, befelé csücsörítve a száját, csókolózott, ügyetlenül táncolt. Aztán megjelent már káprázatosan átalakulva, elegáns, testre simuló estélyiben ragyogva, fantasztikus lábakkal, nádszál derékkal, sugárzóan megszépülve a szerelemtől.

Súlyosan sóvárgó férfisóhajokkal telt meg a nézőtér légtere. Filmen Greta Garbo bűvölte ebben a szerepben a közönséget.

Meglett nő és óriáscsecsemő

A Mi történt Baby Jane-nel? előadásában, Alföldi Róbert rendezésében, a 6SZÍN-ben, egészen csecsemőkorig révedt vissza. Bizarr látvány volt rózsaszín, kötött babaruhácskában, kék masnival a hajában, amint egy kényeskedő, önimádó sztárt adva, megelevenítette annak a múltját.

Némiképp ideges mozdulatokkal feltűnt előttünk és dalra fakadt. Ott volt egy meglett nő, valóságos óriáscsecsemőként.

Mögötte lámpácskák világítottak, olyanok, mint egy revü tartozékai, és a show-hoz elmaradhatatlan színpadi lépcsők sem hiányoztak, amiken közelített hozzánk. Azt a gyereksztárt néztük, akire visszaemlékezett. Egyszerre ott volt a figurában a nyafka, akaratos kölyök, akit nem tanítanak, hanem szinte idomítanak a sztárságra. És ott volt a megviselt, kiégett, lestrapált, hitehagyott felnőtt, aki nem váltotta be sem a maga, sem mások reményeit.

De még szeretné magát visszaküzdeni a reflektorfénybe önámító képzelgéssel, miközben azért sejti, hogy erre a nullánál nem sokkal több az esélye. Hernádi brillírozott, ami nagyon megy neki. Tud csillogni. Mutatós ruhákban parádézni. Poént halmozni poénra.

Abba a korba jutott, hogy az öregedés, és annak ilyen-olyan megélése, gyakran kerül középpontba az alakításaiban. Ő és Kern András, aki abszolút jól bevált partnere lett -, hosszú ideig Gálvölgyi János töltötte be ezt a remek „pozíciót” -, a Kalamazoo című darabban, ugyancsak a Belvárosi Színházban, felvonultatják az öregség tragikomikus szituációit.

Egy videós társkereső portálon megismerkedett nő és férfi, Peg és Irving személyében. Eszelős jelenet, amikor presszó asztalánál ülve társalognak, csaknem mintegy szerelmi vallomást, élvezettel sorolják nyűgeiket, bajaikat, hogy itt fáj, ott fáj, amott fáj, és hogy mi mindenen mentek ők már keresztül.

Roppant mulatságos ez, de szívfájdító is, hogy az idő múltával így hagynak minket cserben a szerveink, hogy gyakran már több a vágy, mint amennyi a tett lehet. A Kalamazoo csak nagy színészeknek való. Alapvetően szórakoztató, lényegében bulvár darab, ami egyáltalán nem szégyen, sőt erény, ha ennyire jól megírják, megrendezik és játsszák.

Azt a pokolian nehéz egyensúlyt kell benne eltalálni, hogy ugyan végig könnyed maradjon, jól „csúszóan” szórakoztató legyen, de mégiscsak szóljon akár fajsúlyos létkérdésekről is, ám azért úgy, hogy ez különösebben ne ülje meg senki gyomrát.

A Maria Luisa előadásában, a címszerepben, a Belvárosi Színházban, magányos nő, akinek nem csak a szatyrai, de már az élet is teher. Csaknem úgy néz ki, mintha hálni járna belé a lélek. Egyedül battyog haza, roskadt vállal, a portással beszélgetve enyhíti magányát, ám vele is kekeckedik. Kötözködős, dilemmázó fajta. A saját gondolatait is többször „megcsócsálja”. Megfáradt öregasszony, de mégis kivirulni képes. Ilyenkor abszolút megcsillan benne a nőiesség.

Szókimondásra való hajlam

Azt hiszem fiatal korából megmaradt benne a renitensségre, szókimondásra való hajlam. Ezt például meglehetősen jól kamatoztatta a Heti Hetesben, amikor élvezetesen odamondogatott, kifejező grimaszokkal tudatta rosszallását, szúrós fullánkú megjegyzéseket tett. De tesz ilyeneket ő civilben is. Valószínűleg nem véletlenül hagyta ott fiatalkori szakmai otthonát, a Vígszínházat, nem véletlenül évtizedek óta szabadúszó. Ő ne a próbatáblán olvassa, mit játszik jövőre! Ő szuverén!

Azért nem tudta elkerülni, hogy némiképp beskatulyázzák. Főleg bulvárvígjátékokban osztottak rá főszerepeket. Veszettül megtanulta ezeket csinálni. Tényleg szórakoztatóan, telivéren komédiázva, de az ízléshatáron nem túllépve, biztos szakmai tudással, hatalmas energiákkal beléjük adva apait-anyait. Több százas szériákat játszottak a Játékszínben Gálvölgyivel, a műsorról szinte levehetetlen produkciókban. Összepasszoltak, jól álltak egymásnak. Civilben is barátok.

Jó ideje Kern Andrással alkotnak párost a színpadon. Ők szintén jól állnak egymásnak. Ellentétes karaktereket játszottak pedig a Stephen Sachs által írt Valódi hamisítvány című vígjátékban, amivel a koronavírus járvány után, jelentős késéssel, a Városmajori Színpad megnyitotta a nyári évadját.

Két „húzónév”, akikre sebtében is jegyet váltott a publikum, hiszen ezúttal nem volt idő hosszas reklámkampányra, mégis dugig telt a nézőtér. Hitelük van a közönség előtt. Ha ők szerepelnek, nagy valószínűséggel nem fog unatkozni a publikum. Hazai viszonyok között sztárok. Ha van lehetőségük rá, passzolják a másiknak a színpadi labdákat, sorjáztatják a poénokat, gyakorlott évődő duót alkotva.

Az nem állítható, hogy Hernádi és Kern agyba-főbe együtt játszottak. Évtizedekkel ezelőtt a Vígszínházban éppen, hogy csak belekóstoltak a közös színpadi létbe. Orlai Tibor hozta össze őket ismét, Verebes István rendezésében, a Belvárosi Színházban, a Hitted volna? előadásában.

Baráti házaspárok megözvegyült tagjaiként iparkodtak egymás számára fontosabbakká válni, vagy éppen megriadtak, hárították ezt a lehetőséget, hogy majd a magánytól ijedjenek meg, és újra közeledni próbáljanak. Esendőségükön sokat lehetett nevetni, a szurkapiszkálódós megjegyzéseik mögül ki-kibukott a fájdalom, a kétségbeesés.

Ott volt a reménytelenség, az egymásba kapaszkodás vágya és az ettől való megrettenés, a biztos talaj elvesztése és a fel-felpislákoló remény.

Amikor Hernádi föladta a vígszínházi tagságát, sokan úgy gondolták, hogy a bulvár eléggé magába szippantotta. Ezért amikor Alföldi Róbert az Átriumban, A félelem megeszi a lelket előadásában, ami Fassbinder híres filmje nyomán készült, ráosztotta a női főszerepet, szinte mindenki csak nézett nagyot, hogy ezt a Hernádi játssza majd!? Volt csodálkozás és kételkedés rendesen. Aztán hű, de nagyon eljátszotta! A történet szerint egy hatvanéves német nő és egy nála húsz esztendővel fiatalabb marokkói vendégmunkás beleszeretnek egymásba. Emiatt ádázul gyűlölni kezdik és kiközösítik őket. Szenvedéstörténet, de rendhagyó szerelmi történet is. Bányai Kelemen Barnával mintha gyerekkoruk óta partnerek lettek volna. És Hernádi olyan volt, mintha sorozatosan hasonló fajsúlyú darabokban játszana, amikben a szó átvitt értelmében meztelenre kell vetkőznie, ki kell tennie a színpadra a lelkét. Alaposan rácáfolt a kétkedőkre.

Nagy színésznőnek mutatkozott, mert, hogy az is, és bizony a bulvárban is az, ha időnként ezt bizonyos szerepek nem is engedik érvényre juttatni.