Stohl András egyre inkább nagy művész – színészportré

Stohl András ütésálló. Szakmai szempontból túlél minden kereskedelmi tévés ízlésficamot. Most fejezte be a katonai toborzó-propaganda műsor vezetését és máris A Nagy Duett műsorvezetéséhez adnak rá olyan csillogó-villogó zakókat, amilyeneket civilként soha föl nem venne. Ha azonban fölmegy a színpadra, egyre inkább nagy színésznek mutatkozik.

Maga minősítette elmebeteg ökörködésnek, amit egykor reggeli tévéműsorokban csinált. Emiatt késztette választásra a volt osztályfőnöke, akire atyai figuraként is tekint, Zsámbéki Gábor, hogy válasszon, vagy szeretett szakmai otthona, a Katona József Színház vagy a tévés marháskodás, de a kettő nem egyeztethető össze.

Mivel volt tetemes házrészlete, meg a színészi fizetések már akkor is gyalázatosak voltak, így a tévézés mellett szólt a döntés, miközben a lelke azért a színházhoz húzta, azt mondta, soha többé nem lesz olyan, mint amilyen a Katonában volt.

Kalandokat tud magának is csinálni

Színházi fizetésből azóta is bajos megélni. Öt gyerek három különböző hölgytől is emészti a pénzt. Meg aztán ő maga is szeret nagy lábon élni.

Nem a nyomorgó, csak munkájának élő, művésztípus. És láthatóan szeret giga show-kban résztvenni, zsűrizni, műsort vezetni, olyan csili-vili ruhákban parádézni, amiket ráadnak, de amúgy ilyeneket föl nem venne.

Civilben a lehető legpuritánabbul öltözik. Kalandokat meg tud magának is csinálni, nem kell ahhoz az Ázsia Expressz különböző évadaiban nélkülözést játszania, hiszen amúgy tudható, hogy szereti a pénzt.

A nagy népszerűséget is kedveli, amit kétségtelenül a tévé ad meg. És nyilván temérdek tapasztalatot is jelent. Stohl nem szokott mismásolni, képes keményen szembenézni magával.

A saját hazugságaimmal szembesülök, mondta a Váltótársak című sorozat kapcsán, de mondhatta volna a Házassági lecke középhaladóknak című előadás apropójából is, amiben a Centrál Színházban egy feleségét csaló férjet játszik, aki tényleg úgy hazudik, mint a vízfolyás. Egyik mondata képmutatóbb, mint a másik. Egész mondatfolyamok törnek elő belőle, amelyek valóságtartalma meglehetősen csekély.

Nagy hangon kikéri magának

A Stohl által alakított pasas közben tud mélyen szembenézni, meggyőző arckifejezést vágni, akár ma született báránynak mutatkozni. És valami iszonyatos felháborodást, hatalmas ribilliót produkálni, amikor rájön arra, hogy őt is megvezették. Egészen oda van. Nagy hangon kikéri magának.

Egyáltalán nem érti, hogyan is lehet ilyet csinálni, és legfőképpen vele ennyire szörnyűséges dolgot megtenni.

Még erkölcsi magaslatról igencsak sértetten papolni is kezd. Kioktat másokat arról, hogy teljes lehetetlenség, amit csinálnak, holott ugyanezt hatványozottan megteszi ő is.

Megcsalós, nevettető bohózatról van szó, de Stohl ezer fokon ég egy látszólagos könnyedségben is, hihetetlen energiával játszik, ahogy szinte mindig ezt teszi.

Mintha sorozat lenne, lett Házassági leckék középhaladóknak 2 című előadás is a kiadós sikerre való tekintettel.

Érzékelteti a totális kiábrándultságot

Munkakutya. Nem is olyan régen még képes volt naponta hajnalban kelni egy rádióműsor vezetése miatt. Azt is nyilatkozta valahol, hogy a színpadon alig hazudott. Ezt nyugodtan el lehet neki hinni.

Mindig előhozza belőle a legjobb énjét a színpad, ahol bőven meríthet a legrosszabb énjéből, felhasználhatja azt a nem éppen keveset, amit megélt.

Az ügynök halála címszereplője, a Centrál Színházban, Willy Loman, a házaló ügynök, egyenesen élethazugságban él. Sikeres életet hazudik a családjának és magának is.

Elkeseredésében falrengető dühkitörései vannak. Kifakad, kiabál, elege van a világból, a cégből, ahol dolgozik, a családjából, magából, és ennek velőtrázó, hátborzongató formában hangot is ad. De Stohl ezt nem öblös hangon teszi, nem formál az utazó ügynökből nagyformátumú hőst.

Kisembert mintáz, ám olyat, aki még tele van energiával, inkább tán a lelke fáradt el, mint a teste. Érzékelteti a totális kiábrándultságot. Üres tekintettel belebámul a levegőbe. Szája lefelé fittyed. Olykor olyasmiket beszél, amiket nyilvánvalóan ő sem hisz, vagy igyekszik győzködni legalább saját magát. Időnként idegesen hadaróvá válnak a mondatai.

Gyakran elbizonytalanodik, vagy hangosan próbálja bizonygatni, hogy ő az úr a háznál, ami szintén lehet a jele annak, hogy kicsúszott a lába alól a talaj. De újra és újra talpra akar állni, és ismét meg ismét padlóra kerül.

Stohl is vasakarattal képes talpra állni, balesetek, börtön, piálás, drog, válás után. A nagy port felvert baleset miatt, amit okozott, nem játszhatott tovább rendőrt a Tűzvonalban sorozatában. Ám a Centrál Színházban bemutatott Jó zsaru, rossz zsaru című Broadway-sikerben másodikként a világon, rossz zsarut domboríthatott Szabó Győző partnereként.

Sőt, elaljasodó gyilkossá vált. Előfordulnak olyan helyzetek, amikor önmagában az érdekfeszítővé válik, ha egy művész megkap egy szerepet. Stohl befolyásolt tudatállapotban okozott balesetét a legtöbben elítélik, de mint színészt rengetegen szeretik, sőt rajonganak érte. Bámulatosan népszerű.

Időnként lemegy a pokol legmélyére

Valaha állandóan bizonyítani akart. Hajszolta a szeretetet. De már érzi, hogy rengetegen szeretik. Az a keresztje pedig feltehetően örökre megmarad, hogy sokan még mindig a baleseteire, balhéira emlékeznek, belelátják ezeket a személyiségébe, az alakításaiba.

Ritkaság az, hogy valaki teljesen hétköznapi, eseménytelenül becsületes polgári életet él, és olyan iszonytató dúvad tud lenni a deszkákon, mint amilyen volt az Úri muriban, Csörgheö Csuliként a Nemzetiben.

Ezt a szerepet ő sok tekintetben megalapozta civilben is. Egy borissza, kiabálós, éjjel-nappal mulató, másokat és magát kikészítő, elállatiasodott alakot játszott, egy antihőst, akinek a szeme se áll jól.

A zsigeri indulat olyan fokon tört elő belőle, hogy az dermesztő, fenyegető volt, tényleg meg lehetett tőle ijedni, hinni lehetett, hogyha ő nekiindul, akkor aztán kő kövön nem marad.

Stohl, nem a klasszikus, Bessenyei Ferenc típusú, öblös hangú, nagy testalkatú hős. Hétköznapibbnak látszik nála, nevezhető akár átlagos testalkatúnak, a hangja alapján pedig nem gondolnánk operaénekesnek.

Ő a modern kori hős, vagy éppen antihős, aki nem áll piedesztálon, hasonlít hozzánk, és még azokat a balfogásokat is sűrítetten hordozza magában, amiket netán mi is képesek vagyunk elkövetni.

Olykor egy hebrencs, meggondolatlan ember, aki bizonyos esetekben nem tudott ellenállni az alkoholnak, a kábítószernek, esetleg igencsak megszédül a nőktől, és miattuk netán kalamajkába is keveredik.

Ugyanakkor nála odaadóbban, több energiával, átéltséggel és felelősségtudattal kevesen próbálnak. Megszállottan imádja a hivatását, és istenadta tehetség, amiből időnként elherdál valamit, lemegy a pokol legmélyére, a gödör alján köt ki, hogy aztán újra és újra talpra álljon, és felragyogtassa művészetét.

Ami taszító benne, az is lehet vonzó

A Vígszínházban Molnár Ferenc remekében, Az üvegcipőben, Sipos úrként, a férfi főszereplőként, lép elénk, az egészében kiváló előadásban. Minden mogorvasága, búskomorsága, faragatlansága dacára megmutatja, hogy Sipos markáns férfi, akire nem véletlenül hajtanak a nők.

Tizenkettő nem egy tucat belőle. Igazi egyéniség. Így ami taszító benne, az is lehet vonzó. Valami hasonló elérésére képes az életben is. Bár vitatott személyiség, karizmatikussága akár mágnesként vonzóvá teheti. Széles érzelmi amplitúdón játszik, akár komikus és tragikus momentumokat képes ugyanabban a pillanatban érzékeltetni.

Tudja az ellentéteket magában egyesíteni, ezért képes végleteket megjeleníteni a deszkákon.

Alföldi Róbert igazgatása idején, ottani utolsó rendezésében, a Nemzetiben, a Mephistóban, például az olyan formátumos színészt, Henrik Höfgent alakította, aki minden talentuma dacára rútul paktál a totálisan elaljasodott hatalommal.

Egyszerre mutatta meg a méltánylandó tehetséget, és azt a mind pitiánerebbé váló férget, aki érvényesülésért cserébe bármilyen árulásra kész, és akár az ördöggel is szövetséget köt.

Aztán amikor átszerződött a Vígszínházba, ottani első feladatában, a Danton halála címszerepében, ugyancsak egyszerre volt világrengető forradalmár, aki elszántan hozza új idők új dalait, és vérengzővé váló fenevad, aki számára akár már élvezet is a nyaktiló működése.

A Nemzeti régi érájából mindössze egy produkció élt még tovább hosszabb ideig a Játékszínben. Székely Csaba Bányavirág című telibe találó abszurdjában állás nélkül maradt bányászt adott, aki a haverjával együtt szinte már csak abban próbál vigaszt találni, hogy szinte folyamatosan a föld alá issza magát, ezzel amúgy is lepukkant állapotát módszeresen tovább rongálva.

Stohl ismeri a lepusztultság, a reményvesztettség, a teljes kilátástalanság, a letargia ezer árnyalatát.

Ugyanakkor jócskán láthattuk celeb műsorban, sikeres, menő sztárnak mutatkozni, amikor az rítt le róla, hogy ő a Jani, ki, ha ő nem! De egy lélekben teljesen megnyomorított olyan ember megszemélyesítésére is képes, akitől csaknem elvettek minden életlehetőséget. Hogy aztán esetleg másnap

Az Őrült Nők Ketrece című musicalben parádézzon az Átriumban, ami átkerült a RAM -Art Színházba, ahol a még kiugró érdeklődés mellett futó produkció zsúfolt házak előtt éli a végnapjait, mert a létrehozója, a Kultúrbrigád, mint oly sok független színházi vállalkozás, ellehetetlenült.

Egyre inkább nagy színész

A Vígben az Istenítélet Mohácsi János által rendezett megrendítő előadásában, igazáért példamutatóan, a végletekig kiálló kisembert adott, aki békésen élt, de betört a lakásába is a hatalom, ezért kénytelen hőssé felmagasztosulni.

Szemléletesen mutatta meg azt a döbbenetes folyamatot, ahogy az eredetileg jámbor ember ráébred arra, hogyan akarnak vele és a többiekkel kibabrálni, milyen elvetemülten lidérces, álságos eszközöket alkalmaznak, és hogy az igazságszolgáltatástól sem lehet sok jót várni.

Megmutatta, ahogy az egykor a fejét homokba dugó férfinak mindinkább kinyílik a szeme, és mind jobban a sarkára áll, már közel sem csak magáért, hanem mindazokért, akiket sárba tipornak.

Ahogy nyilatkozta, az Eszenyi Enikő keltette rossz hangulat miatt ment el a Vígből, és azon nyomban visszaszerződött, amikor Rudolf Péter lett az igazgató. Újra rálelt szakmai otthonára. Adja például a Sirályban Trigorint, a hozzá hasonlóan munkakényszeres, ám közel sem annyira tehetséges, középszerű írót, aki képességes ugyan, de mégsem egy Turgenyev vagy Tolsztoj, és ennek tudatától meglehetősen szenved.

Stohl ugyancsak rengeteget dolgozik, bámulatos a munkabírása, rendszeresen túlhajtja magát, ám arra igazán nem kell panaszkodnia, mint Trigorinnak Csehov darabjában, hogy nem dől belőle a tehetség.

Tévés munkáinak nem én vagyok a célközönsége. Színpadi munkáiban viszont Stohlra kitartóan vevő vagyok.

Homlokegyenest ellentétes vélemények is vannak róla, egyáltalán nem véletlenül. De az nehezen vitatható, hogy remek, sőt egyre inkább nagy színész!