Borbély Alexandra maga a természetesség – Színészportré

Borbély Alexandra, amikor átvette az Európa legjobb színésznőjének járó díjat, abba a három percbe, mint egy jó epizódalakításba, belesűrűsödött az egész élete. Csak ebben az esetben nagyon is főszereplő volt, és a díjat is abszolút főszerepért, Enyedi Ildikó Testről és lélekről című csodás filmjének Mária alakításáért kapta.

Jó előre begyakorolta, mit fog mondani, ha a jelöltek közül netán ő kapja a díjat. De amikor bemondták a nevét, azon nyomban eltörött a mécses.

A mellette ülő párja, Nagy Ervin, bátorítóan nézett rá, finoman még végigsimított a vállán, mielőtt hatalmas tapsvihar közepette, potyogó könnyekkel, kiment a színpadra. Kicsit toporgott. Nem tudta mit kell csinálni. A két műsorvezető bátorítóan, sőt mi több, látható szeretettel, a mikrofonhoz tessékelte.

Zokogott. Annyit lehelt ki magából, hogy nem tud beszélni.

Odalett az előre gondosan begyakorolt szöveg. Győzött a test és a lélek, amiből a megindultságnak ez az erős cunamija táplálkozott, és amiből tulajdonképpen az ő alkatától meglehetősen eltérő Máriát is megformálta. Mondott még ilyeneket, hogy nagyon köszöni Enyedi Ildikónak, a szüleinek, a színházának, szóval olyasmiket, amiket ilyenkor közhelyszerűen mondani szoktak.

De aztán ő is észrevette, hogy ez nem a legvelősebb közlendő, meg a hangja is váltig el-elcsuklott, és végül legyintve egyet, annyit még kipréselt magából, hatalmas ováció közepette, hogy köszöni mindenkinek.

A természetesség maga

Nem az volt a lényeg, amit mondott, hanem a megrendítően meghatott hang, a hitetlenséggel vegyes kitörő öröm az arcon, hogy hát lehetséges, hogy ezt a hatalmas elismerést ő kapja, de még tán mindig nem hiszi igazán. Ő a kisebbségi magyar létből, Nyitráról, aki annyit küszködött azért, hogy erre a pályára kerüljön, most itt áll a nagyvilágban, és egy olyan díjat tart a kezében, ami arról tanúskodik, hogy ebben az évben a filmesek őt tartják Európai legjobb színésznőjének. A könnyei végig futottak az arcán, belegördültek a gondosan elkészített sminkjébe. Szokták mondani, hogy színésznő ne sírjon a színpadon, mert tönkreteszi a sminkjét, azt kell elérni, hogy a nézők sírjanak. De ezúttal a könnyek gyönyörűségesre szépítették az arcot, mert annyira magától-értetődően természetesek voltak, mint amilyen Borbély Alexandra. Kit érdekelt a smink csináltsága?

Azt is mondják, hogy a mosolynak szenvedés nélkül nincs aranyfedezete, ahogy a könnyeknek sincs fájdalom nélkül. Ezekben a könnyekben ott tükröződtek az elmúlt évtizedek, a kudarcok ugyanúgy, minthogy megszólták azért, mert magyarul beszélt, a Szlovákia és Magyarország közti ingázás halálos fáradalmai, a szakmában kapott sebek, de végül ez a fényes győzelem ugyancsak, ami elképesztő boldogság.

Önkéntelenül is teljes emberként mutatta meg magát, ahogy tétován ott állt a mikrofon előtt, szemben az ünneplő közönséggel, és tán azt is látta, hogy Enyedi Ildikónál is eltörött a mécses, hogy aztán ő is meghatottan tapsoljon, ünnepeljen. Ritka szép és elképesztően sokat mondó néhány perc volt.

Szeretett szakmai otthonában, a Katona József Színházban, állt ő jóval zordonabbul is a színpadon egy mikrofon előtt. Bocsárdi László a Tartuffe kiváló előadásának végét némiképp átvariálta ahhoz képest, mint amit Molière megírt. Lojális úrként érkezett meg Borbély. Ő az a figura, akit kényszerből biggyesztett az igencsak elkomoruló vígjáték végére Molière, hogy játszani engedjék a társadalomkritikától hemzsegő művét. Ő az, aki hozza a valószínűtlen jó hírt, hogy mégsem lakoltatják ki Orgon családját, nem kobozzák el a vagyonát, annak ellenére, hogy oktondi hiszékenységgel, az álszent hazudozó Tartuffe nevére íratott mindent.

 

Borbély Lojális ura odaállt a mikrofon elé, rideg, megkeményedett ábrázattal, kérlelhetetlenül határozott, ellentmondást nem tűrő, részvétlen hanggal, és a hatalmat dicsőítve ecsetelte, hogy itt aztán van igazság, itt napvilágra kerül a sandaság, a rossz. Vonalas szöveget mantrázott, éreztetve, hogy valószínűleg ő is tudja, hogy hazudik, de belekamuzta a képünkbe a bebiflázott valótlanságot. Korunk egy sajnos nagyon is valóságos figuráját sikerült belesűríteni ebbe a röpke jelenetbe, ami nem volt hosszabb, mint a díjátadó. Pár perc alatt is abszolút emlékezetes tud lenni.

Ám állt ő már egyedül is a színpadon a sajnos bezárt Mozsár Műhelyben, Pirát játszotta, azt a férfit, aki hosszas gyötrődések után úgy érezte, hogy nővé kell magát átoperáltatnia. Sajátos monodráma volt ez, ami Lengyel Nagy Anna rádióriportja alapján készült, de azért nem pusztán dokumentum volt, adódott benne dramatizálás, idősíkokban ugrálás, Szabó Máté rendezésében.

A téma fölöttébb bulvárossá is tehette volna a produkciót, erről azonban szó sem volt, Borbély megmutatta Pira kínját, dilemmáit, félelmeit, azt az utat mire eljutott a számára meglehetősen nagy elhatározásig. És azt, ahogy a már elsajátított női fortélyokkal csinosítja magát, és bizony széppé képes válni nőként.

Tud csúnya is lenni. A Testről és lélekből vágóhídi minőségellenőreként, sokáig nem túl kívánatos, olykor már-már marconának tűnnek a vonásai, de rendszeresen szerelemről álmodik. Aztán amikor végre-valahára csak rátalál a szerelem, kivirágzik, félszegségében is sugárzóvá, nagyon szerethetővé válik.

Fölöttébb nőies

Ahogy az Egy életünk című, Nagy Ervinnel közös stand up estjükön kijön a színpadra, már kapásból szép. Azt játssza pedig, hogy éppen zaklatott, mert Ervin elfelejtette, hogy van ez az est, most kapkod, hogy összeszedje magát, jócskán késik, de hát ez igazán nem ritkaság nála.

Jól áll rajta a feszülő farmer, kihangsúlyozza remek alakját, vékony derekát, egyszerű blúzzal felvéve, azt imitálva, hogy eléggé ideges, is fölöttébb nőies. Tényekre épülő, de azért mégiscsak megírt jelenetekké összeálló produkció ez, ami kettejük sajátos önvallomásának is tekinthető.

A veszekedéseik éppúgy benne vannak, mint az egymás iránti imádatuk. Van amikor, mint a hagyományos stand up előadók, velünk szembefordulva mesélnek egyedül vagy ketten, de adódnak olyan szituációk, amelyeket el is játszanak általában erős szarkazmussal, öniróniával, mintha kicsit kívülről is látnák magukat, és egyébként tényleg. Ez az est önvizsgálat is. Vallomás magukról egymásnak és nekünk. A szakmát és a magánéletet szintúgy érintő kitárulkozás. Ön- és páros reflexió. És amúgy szórakoztató műsor.

Ervin laza, késős, temérdek mindent az utolsó utáni pillanatban csinál. Alexandra viszont németesen pedáns, pontos, jó előre tervez. Tudnak ezzel a másik idegeire menni.

Tűz és víz? Bizonyos mértékig igen, miközben az egész másfél óra akarva, akaratlanul arról regél, hogy mégiscsak veszettül összepasszolnak. Van az a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Az ő esetükben ez valószínűleg igaz, bár gyanakodhatunk arra, hogy ahogyan az első jelenet sem volt a színvalóság, a további történeteket is kiszínezte, „kiélesítette”, némiképp hatásosabbá tette Fehér Boldizsár író.

Elregélik, elénk tárják a perpatvaraikat, összekapásaikat, meglepődéseiket, örömeiket, sikereiket, egymással kapcsolatos boldog pillanataikat. Mindezt olykor fotók, videók is szemléltetik, de azért a szóé, a mesélésé a főszerep. Nagyon beleélik magukat. Bár civilben vannak, önkéntelenül is előadókká válnak. Használják a színészi eszközeiket. A megelevenítő-képességüket, ritmusérzéküket, karizmájukat, poentírozó képességüket.

Amikor pedig ketten vannak a színen, jelenetek, vagy jelenetfoszlányok is formálódnak, ahogy lényegében portré is kikerekedik róluk. Páros önéletrajz. Leplezni próbálják az érzelmességüket, ami olykor azért kibukik az irónia, önirónia mögül. Érezhetően a szópárbajaikkal is inspirálják egymást.

Egy időre szakítottak, de nem bírták soká

Kiderül például, hogy Alexandra édesapja abszolút ellenezte a kapcsolatukat, nem tartotta jónak, hogy egy elvált, már gyerekkel is rendelkező, férfihez kösse az életét. Közölte, hogy felejtse el! Egy időre szakítottak is. De aztán rájöttek, hogy mégiscsak összetartoznak, ha törik, ha szakad.

Szó esik a mindennapok rohanásairól, az ikreik nem várt időben történő rapid születéséről, az éjszakai felsírásukról. Alexandra már-már reménytelenségbe torkolló, reggeli ébresztgetései is terítékre kerülnek. Ő már elvégzi a húszperces szokásos tornagyakorlatait, mikor hiába szólítgatja, a férje még a másik oldalára fordul, a lányok is kitartóan húzzák a lóbőrt, ingajáratban van köztük, hogy némi eredményt érjen el.

Az egyik emlékezetes történet amikor elutaztak Los Angelesbe, az Oscar díjátadóra, mert jelölték a Testről és lélekről-t. Ott kint derült ki, hogy Ervin nem fér be a gálára, hiába vett fényes lakkcipőt is a szmokingjához. Kivetítőn, bár a körülötte lévők, a hozzá hasonlóan pórul jártak, azért puccosan kiöltöztek, ő tüntetően hawaii ingben nézte a gálát. Ráadásul a várva várt díj sem jött össze.

A felesége a kényszerűen kívül rekedthez húzva, meglépett az ünnepi partiról hozzá. Kárpótlásul béreltek egy menő járgányt, ahogy Ervin mondta, ott volt neki a szőke bombázó, és furikáztak vagy egy hétig, míg záróvonalon is átszáguldva, sikerült összetörni a fényes autót.

De előtte abszolút jól érezték magukat. Nincs szükségük hozzá díjra, ünneplésre, felhajtásra, ott vannak ehhez egymásnak, tán ha törik, ha szakad. Ahogy túljutnak valahogy a fránya reggeleken, úgy eddig komolyabb akadályokkal is megbirkóztak. És feltehetően így lesz ez a jövőben is.

Az esten néhány gunyoros megjegyzéssel elintézik a politikát, ami Ervin életében is tán túlreprezentált. Egy interjúban Alexandrától megkérdeztem, hogy nem félti-e a férjét, és azt válaszolta, hogy próbálta óvni, több mindenről lebeszélni, ám rájött, így bátran szereti, egy gyáva férfit nemigen tudna. Az ő életének fő terepe viszont a Katona József Színház, rögtön a pályája eleje óta. Már Bodó Viktor legendás rendezésében, a Ledarálnakeltűntem című produkcióban sajátos, groteszk, olykor szinte akrobatikus mozdulatokkal, ő is segített megteremteni a kafkai, dermesztő világot.

 

Áll a vártán

Még dermesztőbb közegbe, a horrorok drasztikus világába, vitt bennünket, Mészáros Béla partnereként, a Bőrpofában, ebben a félelemmel, vérrel, tettlegességgel teli, Dömötör András rendezte őrületben, ami paródia volt is meg nem is, óhatatlanul megjelenítette az elaljasult világot. Az Othellóban, ami ugyancsak kegyetlen világban játszódik, Székely Kriszta intenciói szerint Emilia volt, aki Jago feleségeként akaratán kívül is, szálláscsinálója a hazugságnak, a bűnnek.

Az áprilisi bemutatóban, Goldoni komédiájában, az Egy nyárban, Ascher Tamás rendezésében, tűzpiros, testre simuló ruhában ő Giacinta, aki a barátnőjével verseng a pasikért, de két malom között is őröl, mígnem a racionálisabb megoldást választja az igazi szenvedély szerint.

Színházban, filmen, sorozatban, a mindennapok sürgető taposómalmában, áll a vártán. Nagyon is teszi a dolgát. És úgy tűnik, mind jobban teszi.