Sodró Eliza, a nagy színésznő ígérete – színészportré

Sodró Eliza irigylésre méltóan öntörvényű. Zsigerből őszinte az életben, és ettől nyilván nem teljesen függetlenül, remekül tud ilyen figurákat alakítani a deszkákon. Már megcsillan benne a nagy színésznő lehetősége.

Mind színesebb érzelmi skálán játszik. Nevettet és megríkat akár egyetlen pillanaton belül. Humort lop tragikus mozzanatokba és viszont. Ellentétek garmadája fér meg benne. Az évad végén bemutatott, a Radnóti Színházban akár jutalomjátékának is tekinthető, abszolút főszerepében, a Hullámtörésben, vonzó és taszító egyszerre. Kibírhatatlan és elbűvölő. Hisztis és szerelmével akár vajra kenhető.

De közben akár, Szenteczki Zita rendezésében, szembe megy az egész környezetével, ahogy az is vele, mert azt a szabadságot, ami akarja, nem akarja, ösztönösen is a sajátja, képtelenek elviselni.

Belülről fakadó autonómiája sokak számára irritálóvá válik, ez pedig konfliktusok garmadáját idézi elő. És persze Bess fölöttébb karakteres, ahogy Sodró a deszkákon és az életben egyaránt, szinte mindig.

Nem feltétlen romantikus hősnő alkat. Nem a csicsergő hangú naiva típus, bár tud ilyen lenni, ha ez kell. Nem is a végzet hibátlan alkatú, hosszú combú, totálisan gondosan kozmetikázott arcú, akár gyilkos tekintetű, végzet asszonya. Első ránézésre tulajdonképpen nincs is benne semmi színésznős.

Kíváncsi szemeiben váltig van valami gyermeki. Nézésében is ott a pajkos játékosság. És ültében, ahogy gyakran icereg-ficereg, a nyughatatlan kamaszosság. Sokszor van olyan érzésem, hogy mélyen belelát abba, akit néz. Gazdag emberismeretéből táplálkozhat mind kiválóbb színészete.

Szakmai otthona a Radnóti Színház, de azért „ki-kikacsingat.”

Vibrál, ragyog

Csaknem monodráma a Kizárólag az utókor számára a 6SZÍN-ben.

Ebben tán mindaz összesűrűsödik, amit a színészetről tud. Vibrál, ragyog, élvezettel szurkapiszkálódik, éles elméjűen gonoszkodik, jó megfigyeléseket téve odamondogat. Talpraesett gyerek, majd kajánkodó bakfis, és a vészkorszakban kényszerűen is hamar felnőtté váló nő, Keresztes Tamás rendezésében.

Be nem áll a szája, fújja a magáét, ontja a mondatokat, osztálytársakról, tanárokról, családtagokról, szinte mindenkibe beletalálnak a fullánkjai, ahogy saját magába is. Görbe tükörben látja az embereket, a világot is, és általában jót mulat rajta.

Mindenben talál kifogásolni valót. Janikovszky Évát, a későbbi remek írót „domborítja”. Azaz, hogy Kucses Évát, mert ekkor még így hívták, és 1938-1944-ig, 12 éves korától 18 esztendős koráig több füzetben vezetett naplót. A negyedik fedőlapjára azt véste rá, hogy Kizárólag az utókor számára, és az emlékeit, megjegyzéseit el is „ásta” a hétfiókos komód valamelyik belső szegletébe.

Édesanyja halála után a fia, Janikovszky János kezdett beléjük nézegetni.

Tudott a létezésükről, de hosszú ideig gyűjtötte a bátorságot, hogy felfedje a rejtett titkokat, aztán mindinkább úgy gondolta, hogy ezekkel az írásokkal nem csak neki van dolga, nyilvánosságra kell hoznia őket, mert megdöbbentette a humoruk, életkedvük, vagány stílusuk, az a gazdag, pezsgő szegedi társadalmi és kulturális élet, ami árad belőlük, és elszomorította, hogy micsoda intellektusokkal rendelkező családot tett tönkre, pusztított el a nácizmus, a háború, majd az azt követő államosítás. Végül a Móra Kiadónál napvilágot látott a Naplóm című kötet. Ebből készült az előadás.

Árad belőle a szó

Sodrót nem nehéz elképzelni szemfüles, felvágott nyelvű kiskölyöknek. Nagyon nő, ha arra van szükség, de olyan kíváncsian tágra tudja nyitni a szemeit, annyira mohó érdeklődéssel képes nézni, és olyan természetes módon, ám zavarba ejtően őszinte, ami rendszerint a gyerkőcök sajátja. Nincs szüksége ehhez különösebb sminkre, csináltan gyermekies hajra, mesterségesen vékonyított hangra, mindenféle segédeszközökre.

Kipattan a deszkákra, és ő az epés kis csaj, ő Kucses Éva. Rögvest az előadás elején ilyeneket mond az osztályfőnökükről. „Elég kövér, és olyan lába van, mint Chaplinnek. Rögeszméje a jellemes diák, aki mindig összejátszik a tanárral, nem súg, magol a dolinál, nem segít, és mindjárt árulkodik, szóval egy rémes stréber. Van neki egy ronda lánya, a 3. a-ba jár. Szeplős, szemüveges, őrült x lába van, és görbe orra és szemüvege.”

Egy mindössze 12 éves gyerek mennyire találó, már ekkor tehetségről árulkodó mondatai ezek. Abszolút Sodró szájára állnak.

Mintha most fogannának meg benne. Árad belőle a szó. Hangsúllyal is úgy oda tud tenni egy-egy szurkapiszkát, hogy az üssön, hasson a poén, és még pár perc sem telik el az előadásból, mi már tényleg ide-oda dőlünk a nevetéstől.

Aztán naná, hogy meg is hatódunk. A szépen adagolt irónia, sőt gúny mellé jönnek a poétikus pillanatok is, jön a Gabinak becézett fiú, az első igazi szerelem, Martinkovics Máté megszemélyesítésében. Érzékeltethető a förmedvényes vészkorszak is, ami közben nem vész el a túléléshez nehezen nélkülözhető humor.

Fejlett az igazságérzete

Sodró szépen kiteljesedett. A Radnótiban, Hajdu Szabolcs darabjában és rendezésében, a Legközelebbi emberben, egy férjét leuraló, igencsak rövid pórázon tartó, amúgy ugyancsak be nem álló szájú, megjegyzéseket sűrűn tevő nőt alakít, aki állandóan nyüzsög, fontoskodik, intézkedik, mégsem tudnak egymással igazán közel kerülni a férjével, bár szinte össze vannak láncolva.

A 451 Fahrenheit-ben, melyben betiltják, égetik a gondolkodásra serkentő könyveket, főbenjáró, igencsak üldözendő bűn azok rejtegetése, egyáltalán az olvasás, a végletes diktatúra által eltorzított, több alakot is megformált. G. B. Shaw Szerelmesek házai című kesernyés vígjátékában olyan szerelmes, volt, akinek pokolian nagyot kell csalódnia.

A Don Carlosban Eboli hercegnőként vonzó és taszító, elaljasodva veszélyesen ármánykodó, veszett nőiességével számítóan visszaélő perszónát formázott meg lidércesen.

A kaposvári egyetemen szerezte a színészi alapokat. Át kellett élnie, hogy az ottani utolsó évében szélnek eresztették a tanárai egy részét, ezt volt bátorsága szóvá tenni. Tán innen is ered társadalmi érzékenysége. Például a kulturális törvény elleni tüntetésen ő olvasta föl a harminc év alattiak üzenetét.

Az egyetem után Szombathelyen, a Jordán Tamás vezette színházban, is több olyan szerepet játszott, amiben érvényesülhetett fejlett igazságérzete. Itt dolgozott vele először Alföldi Róbert, aki a Radnóti Színházban nem véletlenül oszthatta rá a Lear királyban a hazudni haszonért sem képes, a mindenáron igazat mondó Cordeliát. Mint egy akaratos tini, olyan volt.

Nem is egészen értette, hogy mi a fenének kellene neki most itt fennkölt dicshimnuszt zengenie, számára evidens, hogy szereti az apját, és kész, passz. De abban a világban, ami a látszatra, a hazugságra épül, kell a színlelés, az ájtatos szó, a benyalás a sikerhez. És ezt a Sodró által megformált Cordelia fel nem foghatta.

Amikor apja hirtelen fergeteges haragra gerjedt, zsigerből hárított, csodálkozva és még félelem nélkül, csaknem azt mondta, hogy ne már, ezt ne csináld!

Rusznák Andrással együtt

Az Antigoné-ban pedig a párjával, Rusznák Andrással, aki szintén kiváló színész, ők voltak a kétszemélyes kórus. És ahogy ez a klasszikus görög tragédiákban szokás, míg más hallgat, sumákol, eltussol, ők furtonfurt közhírré kurjantják az igazságot. Ez abszolút jól áll Sodrónak, érezhetően a személyiségéből fakad.

Karként egészen különleges teljesítményt nyújtottak öreg házaspár képében megjelenve. Felvállaltan maszk, paróka volt rajtuk, egy életet élhettek le úgy, hogy változatlanul szeretik egymást, de sokat évődnek, vitatkoznak, vagy éppen túlzottan is azonos véleményen vannak.

Az közel sem állítható, hogy elvhűek. Meglehetősen képlékeny a véleményük. Inkább az ösztöneikre hallgatnak, mint az eszükre. Ha úgy érzik, hogy muszáj igazodniuk, akkor simán megteszik. De azért suttyomban a hatalom ellen is beszélnek.

Dalra is fakadtak, ahogy ezt az ókori görög színházban a kórus is tette, még ha ez manapság a régi görög darabok előadásaiban ritkaságszámba is megy.

Jó volt, és váltig jó őket együtt látni. Vadregényes, ahogy András a horvát tengerparton a fürdőnadrágjából a jegygyűrűt előhúzva, kérte meg Eliza kezét.

A mi kis falunk monstre sorozatában is együtt szerepelnek, Saciként és Bazsóként. Ez hozta meg számukra az országos népszerűséget.

A Loupe Színházi Társulás égisze alatt, kétszereplős produkcióban is láthatjuk őket. A Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá, Horváth János Antal rendezésében, színész- és nézőpróbáló. A pokol legmélyebb bugyraiba is eljut az előadás, mert a fiatal házaspárt iszonytatóan megviseli, hogy elvesztik a kisbabájukat. A nő szinte beleőrül, amire a házasságuk is csaknem rámegy.

Sodró eljátssza a rémséges veszteséget, azt, hogy ettől jóformán megsemmisül, kicsúszik a lába alól a talaj, úgy érzi számára itt a világvége. Az önkontrolljának is annyi. És azt az elképesztő küzdelmet is megmutatja, ahogy ilyen förmedvényes mélyről, lassan, újra és újra hitet veszítve, ám mégis megint erőt gyűjtve, hatalmas akarattal visszatalálva a humorához is, kikecmereg a gödörből.

És ismét egymásra találnak, rendezik az életüket, amiben civilben ugyancsak erősítik a másikat.

Két remek színész. Egyik jobb, mint a másik.