Törőcsik Mari 90 – Színészportré

Törőcsik Mari 90 éves lenne. A legtöbbször kitüntetett magyar művész, de a pályája elején tíz évig küzdött azzal, hogy miután a Körhinta című filmben nyújtott fantasztikus alakításáért jókora nemzetközi hírnévre tett szert, itthon színpadon is elfogadják. Nem tudta eléggé a szakmát.

Filmen a tisztaságát, lebilincselő őszinteségét, elképesztő természetességét használták, ám a deszkákon már technika is kellett volna ahhoz, hogy mindez átjöjjön a rivaldán. Ő maga mesélte, hogy a Körhinta felvételein képtelen volt például sírni, Fábri Zoltán rendezőnek direkt meg kellett őt bántania ahhoz, hogy az operatőr felvehesse az eleredő könnyeit. Szerény ember volt, sztárkodásra nem hajlamos.

Saját bevallása szerint bemutatón soha nem játszott jól. Menetrendszerűen ott volt benne a kétely, hogy te úristen, sikerül-e a feladatot megoldania. Mindig elhitte, hogy nem. A premierjei előtt, a pályája vége felé is, a konyhájában ült elbizonytalanodva, hogy ez neki nem sikerül majd.

1968-ig kellett várni, mire a Varsói melódiában, Sztankay István partnereként, már színházi teljesítménye alapján is áradoztak róla, a kritikák is végre elismerték.

Ezt még nem láthattam, de három esztendővel később, elsős gimnazistaként, a Nemzetiben a Rómeó és Júliát, vele meg szintén Sztankayval, igen. Major Tamás rendező, aki mindig is nagyon hitt benne, az egyik fő mentora volt, Brecht elkötelezett hazai propagátoraként, Shakespeare remekművéből is németesen kemény, szikár produkciót csinált. Fuccs lett a megszokott, szép, buja mediterrán díszletnek, amit például Zeffirelli pompás filmjében azóta is csodálhatunk. Szürke, sivár dobozokat tologattak díszlet gyanánt a színen.

Ezek között, és az általam látott előadáson fél ház előtt, küzdött a szerepeikhez többek szerint már túlkoros két színész.

Bukás lett a végeredmény, amit méltatlannak tartottam. Lenyűgözött a két színész szenvedélye, irigykedve bámultam egymás iránt lángoló tekintetüket, átéltem a két szerelmes szétszakítottságának tragédiáját, és rájöttem, hogy ehhez nem kell feltétlenül „körítés”.

Nem kell, hogy a díszletek, jelmezek bűvöljenek el, nem szükséges hozzá harsogó fiatalság sem. Ha van két ilyen kiváló művész, nyugodtan rájuk lehet bízni bármit, különösebb „firlefranc” nélkül is nézem őket örömmel. De a közönség zöme ezt nem fogadta el.

Merész kísérletekbe vágott bele

Törőcsik tudott emelt fővel megbukni később is, mert, ha talentumosnak érzett egy rendezőt, vakon megbízott benne. Ezért mert belevágni igen merész kísérletekbe, amelyek, ha esetleg akkor nem is aratott különösebben velük babérokat, tovább építették a pályáját.

Korunk egyik legnagyobb rendezője, Anatolij Vasziljev állította színpadra a Művész Színházban Dosztojevszkij A nagy bácsi álma című művének adaptációját, ami wágnerien hosszúra sikerült. Megint nem volt kosztümös filmekhez fogható látvány, mindössze néhány tonettszéket rakosgattak ide-oda a deszkákon. Vasziljev otthon akár féléves próbaidőkhöz szokott, néhány hét alatt nem sikerült ilyen ménkű nagy feladattal megbirkóznia.

És mégis fölöttébb fontossá vált, ami létrejött, mert nyilvánvaló volt a kvalitás, a hatalmas nekiveselkedése a színészeknek, az, hogy kibillentette őket a komfortzónájukból, és ez majd később kamatozik számukra.

Törőcsik is igencsak lényegesnek tartotta, hogy eljátszhatta Maria Alekszandrovna Moszkaljovát, akkor is, ha ezt tízszer sem tehette meg.

De nem véletlen, hogy miután az egész ország aggódott érte, mivel rutin vizsgálat közben, 2008-ban összeomlott a keringése, és a klinikai halálból hozták vissza, Vasziljev rendezéssel tért vissza a szakmába. Az egyik legkolosszálisabb alakítását nyújtotta.

Nem arról volt szó, hogy a kaposvári Csiky Gergely Színházban visszaóvatoskodott a deszkákra kis epizódszereppel, hogy próbára tegye magát, mit bír. A Naphosszat a fákon, az inkább regényírónak elkönyvelt Marguerite Duras drámája, egy francia gyarmatokon élő anyának cirka 40 perces monológjával kezdődik, aki sokáig nem látta a fiát.

Váratlanul meglátogatja Párizsban. Gyűlölet és szeretet egyaránt lángra lobban közöttük. Törőcsik a ménkű hosszú monológja közben állt velünk szemben, és végeérhetetlenül mondta a szöveget. Hú, de el lehet unni az ilyesmit! De nem akkor, ha ő csinálta.

Ott dekkolt a törékeny, csaknem csontra soványodott, de bámulatos akaraterővel rendelkező nő, aki, ha törik, ha szakad, helyre akarja állítani a kapcsolatát a fiával.

Szerep és valóság összejátszott, mert Törőcsik is helyre akarta állítani a kapcsolatát a színpaddal. Megvolt hozzá a vasakarata, amivel mindig is rendelkezett. Szerencsére megmaradt a memóriája is, hogy ilyen elképesztő mennyiségű szöveget megtanulhasson.

A próbákról dokumentumfilm készült. Látható rajta, hogy Vasziljevvel nem kímélték egymást. Kiabálásig is fokozódó, késhegyig menő vitákat folytattak, olyan is előfordult, hogy Mari elrohant. De összességében nagyon értették, szerették egymást, csak tudták, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.”

Törőcsik betegségéből azonban visszamaradt, hogy nem tudta mozgatni a jobb kezét. Nem volt ez zavaró sosem. A gesztusait „áttranszponálta” a bal kezére, annyira, hogy színpadon, nem is különösebben vettük észre, hogy nem mozog a másik. Filmen feltűnőbb, de hát legfeljebb az ő szerepébe beleírtak egy korábbi balesetet, amivel ez indokolhatóvá vált.

A hatáskeltés tudományának rafinériája

Emlékezetes szerepek tömkelege volt mögötte, miközben ő maga azt mondta, hogy „volt 5-6 estém és néhány pillanatom.” Persze ez alatt azt értette, hogy amikor úgy istenigazából „elszállt.” De ennél én is sokkal, de sokkal többre emlékszem. Például ugyancsak ifjúkoromból a Nemzetiben Ben Jonson komédiájára, a Bertalannapi vásárra, amiben csupán néhány percig láthattuk.

Kurtizánt adott cirkuszi harsánysággal, felszabadult ripacsériával, bővérűen, elementárisan. Berobbant a színpadra, kicsit ott volt, majd „kirobbant”, és a meghajlásnál hatalmas tapsot kapott. Ehhez már szüksége volt mestersége teljes tárházára, pillanatról pillanatra felépített szerepformálásra, poentírozó képességre, parádés humorra, sőt ebben az esetben gúnnyal vegyülő szarkazmusra, a hatáskeltés tudományának rafinériájára.

Rengeteg élmény tolul fel bennem, lehetetlenség mindenről írni. A nyolcvanas évek elején operettben is láttam, már anyaként, a József Attila Színházban, A régi nyárban. Az egyik bravúros jelenetben, a szerepe szerint, a lánya pasiját kellett elcsábítania. Bevetette a női fortélyok teljes tárházát. Vonzó volt, csábos és szellemes. Bájosan csacsogott, de a csevejbe fullánkos megjegyzéseket tűzdelt. Amikor már megfőzte a fiatalembert, kifordult a közönség felé, és pikírten, de mintegy olyan középkorú nőként, aki most maga előtt is bizonyított, lezser iróniával csak annyit mondott, hogy „nincs még baj.”

Civilben nem volt az a nő, aki után feltétlenül megfordulnak az utcán, de színpadon, ha szükség volt erre, akár bombázóvá vált. A régi nyárban még vadítóan kánkánozott is. Nem azért volt tébolyító, mert nem akadtak nála jobb, tökéletesebb táncosok. Az utánozhatatlan kisugárzásával, varázsosan rejtélyes személyiségével hódított.

Istenáldotta tehetség

Olyan kifejező nézése kevés színésznőnek van, mint amilyen neki volt. És ő is vonzotta a tekinteteket. Erre szokták azt mondani, hogy istenáldotta tehetség. Amikor már nem lépett színpadra, nem is nyilatkozott, változatlanul érdekelte az embereket. Felröppentek hírek róla, hogy jobban van, rosszabbul van, ha hosszabb időre kórházba került rengetegen szurkoltak neki, hogy felépüljön.

Velemi házában csendesen éldegélt. De azelőtt, még a klinikai halálból visszatérve, másod vagy pontosabban fogalmazva, sokad virágzását élte. Zsótér Sándor megfőzte, hogy a Maladype Színházban, azaz egy lakás szobájában, falatnyi helyiségben többekkel együtt öltözködve, pár centire a nézőktől, játssza el Marcellinát a Figaro házasságában.

Szerette a kihívásokat. Ahogy ő mondogatta, „ha rendező szagot érzek, megyek.” És ment. Nem is feltétlenül az adott feladat miatt vállalt el munkákat, hanem ha valakiben feltétlen megbízott, ahhoz ment, és akkor már bármilyen vakmerőségnek tűnő dologban vele tartott.

Zsótérnak kötélnek állt a Nemzetiben is, ahol szintén káprázatos produkció lett belőle. Ibsen Brand című drámájában a nagy fantaszta címszereplő tán túlzottan is kemény, racionális, abszolút két lábbal a földön álló anyja, aki mindenáron őrzi a családi vagyont. Tudott dermesztően rideg lenni, ugyanakkor szeretetteljesen lágy is.

Az eredet és a vég

Még Vidnyánszky Attila beregszászi korszakában Juhász Ferenc A szarvassá változott fiújában, csaknem egy ősanyát játszott, akiből minden származik, ő az eredet és a vég. Az ősanyánál is több Ursula, Marquez kultikussá vált regényében, a Száz év magányban. Ebből Schwajda György készített direkt miatta adaptációt, hogy megformálhassa az általa akkor igazgatott szolnoki teátrumban Ursulát. Aki nem csak egy fiú, hanem nemzedékek történetét regéli el, az ekkor már nagy színésznő bámulatos beleérző képességével. Annyira bámulatos volt, hogy Ursulát még Bogotában is eljátszhatta. Schwajda is azok közé tartozott, akikben vakon bízott. Csoda című kesernyés vígjátékában, a József Attila Színházban, Biborka, a takarítónő bőrébe bújt, és ezzel sikerült meglepniük egymást. Az író-direktorhoz szerződött tíz évre, és ingázott a vacak autóúton Budapest és Szolnok között.

Tűzön-vízen át ragaszkodott bizonyos emberekhez. Így tartott ki több mint negyven évig harmadik férje, Maár Gyula filmrendező mellett. Azt nyilatkozta róla, hogy ő volt az egyetlen férfi, akin nem tudott túllépni. Maár rendezte vele a főszerepben a Déryné, hol van? című filmet, amiért a tán legrangosabb filmfesztiválon, Cannes-ban, megkapta a legjobb női alakítás díját.

Több országban is ünnepelték ezért a teljesítményéért. Különös paradoxon, hogy a film itthon nem lett siker.

Utoljára Mészáros Mártával forgatott. Ez volt az Aurora Borealis-Északi fény. Ebben már nagymama. Magába sűríti a Kelet-Közép-Európa-i létet, ahogy tulajdonképpen a Körhintában is tette. Ugyanolyan boldogan ragyog fel az arca, mint egykoron, és ugyanolyan fájdalmasan kámpicsorodik el. Csak már látszik rajta az életének az öröm- és szenvedéstörténete. Ez kell Máriához, aki rettenetes titkot őriz, mint ezen a tájékon olyan sokan. Hiszen még mindig nem kibeszélt, feltárt kellőképpen a fasizmus, a háború, az ötvenhatos forradalom.

A traumák, a szorongások, az elhallgatások viszont tudat alatt is öröklődnek a zsigereinkben. Úgy, hogy esetleg nem is sejtjük, mi miatt örököljük ezeket őseinktől, akár hetedíziglen, ahogy a filmben a lánya, akit Tóth Ildikó alakít megrázóan. Színházban utoljára az általa is meglehetősen szeretett Brecht Galilei élete című darabjában a 73 esztendős főhőst adta, aki a világtól elzárva, teljesen lehetetlenné téve, is szabad tudott maradni, megőrizte gondolkodó- és alkotó képességét.

Törőcsik bölcsessége, élettapasztalata, szakmai tudása összesűrűsödött benne, ismét Zsótér rendezésében.

Élete végén visszavonult Velembe, olvasott, tévét nézett, ha jó idő volt, sétált. Valahogy a távolban is köztünk volt. És azon ritka kevés színész közé tartozik, aki tán halhatatlanná vált, így remélem, hogy köztünk is marad.