Vári Éva 85 – Színészportré

Vári Éva 85 éves. 2017-ben megvonta magát tőlünk. Az Aranytó című produkcióval, Benedek Miklós parádés partnereként, elbúcsúzott a budapesti publikumtól. Azt mondta, elég volt, fáradt, 59 éve van a deszkákon, a színház elrabolta őt az élettől.

Pihenni akar, koncertre járni, amit annyira szeret, élvezni a pécsi, kertes házát, olvasni az ott felhalmozott könyveket. Jó, azért Pécsett rögvest szerepet vállalt egy helyes bulvárvígjátékban, aztán hébe-hóba másban is.

Temérdek élményt szerzett a publikumnak. Pécsett végig játszotta a világ- és a magyar drámairodalmat, ott is ünnepelték sokan. 52 évesen mert váltani, a Budapesti Kamaraszínházba szerződni. A televízióban vállalt szerepléseivel hamar országosan ismert, és közszeretetnek örvendő művésszé vált.

Pécsen először a Cigánykerék című musicalben láttam. Energiabomba volt, és merészen, élvezetesen harsány. Olyan színésznőt játszott, akinek az arcán már gyülekeznek a ráncok, és emiatt persze kiborul. De mer tükörbe nézni. „Hazudott a tükör, sírt egy kicsit, szebbet mutatott, mint tegnap délután”, énekelte nagy elánnal, iszonyatos elkeseredéssel, de közben a rá oly jellemző kesernyés öniróniával is.

Az úgynevezett Karrier dal valóságos szerelmi vallomás a színházhoz, ám benne van az is, hogy szinte mindent kiszív a művelőiből. Temérdek lemondással jár, például lefelé fittyedt szájjal énekelt a meg nem született gyerekekről, miközben ragyogott, eljátszotta a csillogó sztárt, a színészet himnuszaként is zengte a dalt. Harsánysága csipetnyit sem volt ízléstelen, inkább vérbőséget jelentett, minden baj ellenére életszeretetet, az élet mohó habzsolását.

Nem akarta megspórolni magának a fájdalmat

Országosan még nem ismert, vidéki színésznőként készítettem vele első alkalommal interjút, amikor kezdőként egy órás rádióműsort csináltam a pécsi teátrumról. Fikarcnyi sztárallűr sem volt benne, erre később sem sikerült szert tennie.

Hiszen maga a megtestesült keresetlenség, természetesség, tán ez színészetének a lényege. Árad belőle az őszinteség. Civilben is ilyen.

Jóval később élő tévéműsorban csak bámultam, milyen őszintén beszélt nekem arról is, amikor megtámadta a gyilkos kór. Nem kertelt, nem lacafácázott, pillanatig sem éreztem, hogy ezt a témát jobb nem szóba hozni, mint ahogy többek esetében eszembe sem jut ilyesmire rákérdezni.

De az ő nyíltsága lefegyverző! Soha nem akarta megspórolni magának a fájdalmat. Valószínűleg ezért is lett annyira nagy színész. El tudta határozni, hogy megmérkőzik a gyilkos kórral, ha fáj, hát fáj. És állta a sarat. Úgy állta, hogy nem keményedett meg tőle a lelke, közvetlen maradt, bár bizonyos magányosságot gyakran éreztem rajta.

Az általam kimondottan szeretett színpadi harsánysága mellé, rendszerint társult valami az úrinőből, és ezt a kettősséget kamatoztatni is tudta.

Gondoljunk például arra, hogy Örkény remekművének, a Macskajátéknak a főhősnője, Orbán Béláné, fiatal korában igencsak úrilány volt, aztán a kelet-európai viszonyok között lett tejcsarnokos nővel kiabáló, félretaposott papucsban császkáló, lepukkant, de mégis energikus, idős özvegyasszony. Ezt az alakot mintha ráöntötték volna. Az ilyen összetett szerep jól áll neki! De a nem összetett szereppel sem áll hadilábon.

A hölgy fecseg és nyomoz című habkönnyű, kedvesen csacska krimivígjátékban, ő volt a be nem álló szájú, minden lében kanál, idős titkárnő a Játékszínben. Aki olyan dolgokat lát meg, amiket nem kéne, ettől életveszélybe kerül, de azért csak szaglászik tovább.

Remek partnerek voltak Gálvölgyi Jánossal, aki a fenemód megfázott, állandóan prüszkölő felügyelőt adta. Nem igényel elmélyülést ez a szerep. Ám hatalmas színpadi tapasztalatot, a poénok biztos elhelyezését, laza játékosságot, és azt, hogy a bogaras, tulajdonképpen elviselhetetlen öreg hölgyet kapásból megszeresse a közönség, igen.

És Vári mindezt tudja is. Nem elitiskolákban kupálták ki, vagy netán rontották el. Őt rögtön, harsogóan fiatalon dobták a mély vízbe, jó előadásokba, rosszakba, a saját bőrén tapasztalhatott meg mindent.

Amikor hirtelen zárták be a színházat

Állóképessége legendás.

Egyszer láttam úgy istenigazából megroggyanni. Amikor be sem engedték fejezni az évadot a Budapesti Kamaraszínházban, ami a fővárosban szakmai otthonává lett.

Ott voltam, amikor a társulati ülésen, egy totális érzéketlenséget tanúsító, zsebre dugott kezű hivatalnok, úgymond tájékoztatást adott arról, hogy ugyan már miért vontak meg a színháztól annyi támogatást, hogy ezzel ellehetetlenítették.

Ekkor Éva felpattant a székéből, és sértetten, haragosan, vagányul, de látható megrendüléssel, nekiszegezte a kérdést ennek az embernek, hogy „akkor holnap már be se jöjjek!?

Érdemi választ nem kapott, ahogy mások sem, kis laufot viszont igen, néhány hónapig még játszhattak. Végül olyan hirtelen zárták be a színházat, hogy el sem tudtak búcsúzni a közönségüktől.

Orlai Tibor nagy empátiával segédkezet nyújtott magánszínházában, így a megrendítő monodráma, a Rose tovább élt Vári hideglelősen szép alakításában. Az egész életben való gyászról regél Martin Sherman darabja. A vészkorszak borzalmaitól, a szerettei elvesztésétől szabadulni nem tudó asszony históriája, aki miközben képtelen fátylat borítani a múltra, nagy kanállal igyekszik habzsolni az életet.

Kemény fából faragták, boldogulni, szerettei elvesztése után újra szeretni akar.

Vári az állandó gyász és a nyughatatlan vitalitás keverékét adta, elevenen, tragikomikusan. A publikumot is megszólította, valósággal kokettált velünk. Megmutatta, hogy ez az idősödő zsidó asszony, aki már jól szituált, hiszen tengerparti szálloda tulajdonosa, igyekszik leplezni a könnyeit, próbál disztingváltnak látszani, de önkéntelenül is újra meg újra előtör belőle a múlt, ami maga előtt is rendszeres önvallomásra készteti. Hol a tragikum, hol a komikum irányába billent a produkció. Az egész előadás érzékeny libikóka játék volt. Elcsúszhatott volna a kabaré hatások, de a giccsbe hajló sziruposság irányába is. Nem így történt, Ilan Eldad izraeli vendégrendező, kiváló ízlésének, Vári remek ösztöneinek köszönhetően. Hidegből melegbe rángatott bennünket, és vissza, de nem fagyasztotta be a hangulatot, nem is forrázta le a publikumot. A harsányságtól az elmélyülésig terjedt a játék. Nem volt semmi fakszni, szó nem volt bravúros átöltözésekről, egyszerű díszletben, sima szobavilágításban zajlott a produkció. „Mindössze” egy nagy színésznő és az általa alakított ember állt a középpontban.

Piaf emblematikus szerepévé vált

És a Piaf dalok is tovább szóltak a Belvárosi Színházban. Edith Piaf Vári emblematikus szerepévé vált, egész habitusa, lefegyverző őszintesége, mélyen érző lénye, rokon vele. Külső alkata pedig igencsak eltér tőle, ám a lelkük abszolút találkozott a produkcióban.

Nem véletlen, hogy az előadásban elhangzott dalok azóta külön-külön is terjednek az interneten, és komoly nézettséget érnek el.

Ugyancsak fergetegesek voltak Kulka Jánossal, a Thália Színházban, a Hat hét, hat táncban, az Orlai Produkció jóvoltából, és szintén Ilan Eldad rendezésében.

Lábbal dobogva, majd a lelkesültségtől állva vastapsolva, bravózva, több százszor ünnepelte őket a nagyérdemű.

Tudható volt, hogy Kulka pályakezdésekor együtt játszottak Pécsett, és imádták egymást. Sejthető volt, ha újra összeeresztik őket, felszikrázik a színpad. Richard Alfieri a Broadwayn bemutatott, számos országban színre került darabjának nem az irodalmi értéke a legfontosabb. Hanem az, hogy parádés szerepeket kínál két kiváló színésznek. Nem vájkál az élet mélységeiben, de azért van benne érzelemáradat. Van humora, pergő ritmusa, és lehetőséget ad arra, hogy a nézők kedvencei minden oldalukat megmutassák.

A történet szerint egy gúnyoros, szókimondó, meleg tánctanár érkezik az idős, özvegy lelkésznőhöz, aki unaloműzésből fogadja fel őt. A tanár cége vállalja, hogy hat hét alatt hat különböző táncot tanít meg gyorstalpalón a kuncsaftoknak.

A két egymástól először meglehetősen idegenkedő ember mind közelebb kerül a másikhoz. Annyira, hogy végül létfontosságúvá válnak egymás számára. Közben hazudnak is, meg vehemens módon trágár szavakkal dobálóznak, és ők sem nagyon értik, hogy miközben óriási a szakadék köztük, hogyan csiszolódnak mindinkább össze. Vári és Kulka eljátszották a magány és a társkeresés stációit, táncban oldották a feszültséget, és végig könnyedek, elegánsak, játékosak maradtak, a poénokat is szórták.

Állandóan froclizták egymást. Pikírt megjegyzéseket tettek. Ádáz, élvezetes szócsatákat folytattak. Lubickoltak a szerepükben. A két színész előadás közben személyes, intim dolgokat is feltárt magából. Ettől volt olyan igaz és emlékezetes ez a színházi este.

Annyira jóban lettek civilben is, hogy szinte szertartássá vált számukra, hogy minden előadás után beülnek a közeli Két Szerecsenbe vacsorára, és jóféle dumapartira.

Néha eltörött a mécses, de sokat nevetett

2018-ban volt hatvan éve, hogy először színpadra lépett, amit a szakma meghitten szép gálaesttel, hozzá méltóan, temérdek humorral, a Belvárosi Színházban ünnepelt.

Ő a nézőtér szélén ülve figyelt. Időnként meg is szólalt, megrendült vagy éppen örömteli arcát kivetítve láttuk. Néha eltörött a mécses, de sokat nevetett is, amikor újabb és újabb fellépő érkezett a színpadra, és valami produkcióval rukkolt elő ajándékként. Parti Nagy Lajos például arról beszélt, hogy direkt Vári és Kulka miatt vállalta el a Hat hét, hat tánc fordítását, ami egyáltalán nem tetszett neki. De megpróbált számukra jól játszható darabot fabrikálni belőle.

Spiró György arról mesélt, hogy amikor a Kvartett című darabjával, Vári remek szereplésével, a Budapesti Kamaraszínház Finnországban vendégszerepelt, és a szöveget finnül kivetítő masina felmondta a szolgálatot, még elképesztőbben játszottak a művészek, és az ilyen színészek miatt érdemes darabot írni.

Az este végén csak felment az ünnepelt is a színpadra, és zenekíséret nélkül, spontánul énekelve volt fájdalmas, megható.

Kossuth-díjas lett, de diplomája nem volt, mert a farkasvakságban szenvedők „elfelejtették” fölvenni a főiskolára. Ezen úgy megsértődött, hogy sokáig a Vas utcának még a környékére se ment.

Meglepetésként ennek az estnek a végén, Hegedűs D. Géza a Színház- és Filmművészeti Egyetem akkori rektorhelyettese, adta át az igencsak kiérdemelt diplomáját.
Vári színészi mindenevő volt. Tragédiát, komédiát, groteszket, operettet, musicalt egyaránt játszott.

Utoljára színpadon akkor láttam, amikor az általa annyira kedvelt, még Vincze János vezette, Pécsi Harmadik Színház a Játékszínben vendégszerepelt, Schwajda György A szent család című darabjával. Szerencsétlen, elhagyatott öregasszonyt formált meg, aki bár négy gyermeke van, mégis magányos, mert meglehetősen nehéz a természete, olykor egyenesen szörnyeteg.

Vári ereje teljében volt, brillírozott, elképesztő hangulatváltásokat produkált, az egyik pillanatban tragikus volt, a másikban komikus, de mint annyiszor, akár ötvözni is tudta az egészen végletes hangulatokat is.

Fantasztikus pálya áll mögötte, és a lelkem mélyén remélni merem, hogy előtte is, olykor tán vissza-visszacsalogatható a deszkákra. Nagy színész, szeretni való ember. De jó lenne még színpadon látni!!!