Pokorny Lia, az érzelem- és energiabomba – színészportré

Pokorny Lia karizmatikus személyiség, elementáris, szarkasztikus humorral. De meg is tud ríkatni. Széles érzelmi skálán játszik. Nagy „nőstény”, ha úgy adódik, de mindmáig naiv gyerkőc is. Szereti bevonni, macerálni, vagy akár partnerré avatni a közönséget.

Az életet összemossa a színházzal. Az improvizációt a megtanult szöveggel. Faképnél hagyta a kőszínházi létet. Önállósította magát. Egyszemélyes színházat csinál, ennek variánsaival barangolja be az országot. Nem monodráma, nem előadóest. Saját testére szabott „pokornyáda”. Mélyről fakadó önvallomás némiképp más bőrébe bújva, de azért kilóg alóla, ha nem is a lóláb, de Lia lelke. Azt ugyanis rendre közszemlére teszi a deszkákon. Lefegyverzően őszinte. Szeretet árad belőle. Annak öröme, hogy színpadon lehet. Mer hangos lenni. Finomságához olykor már-már vásáriság is társul. Nekem ez belefér, ez is azt mutatja, mennyire nekiszabadul amikor játszik, miközben ahhoz, hogy két órára lekösse egy szál magában a közönséget, akár egy behemótnyi, hatalmas nézőteret, a csaknem hodálynak nevezhetőt, mint amilyen például a MomKult-é, elképesztően kell összpontosítania. Most ott éppen A majdnem tökéletes boldogság receptje című estjét láttam, Botos Éva rendezésében, amiben Bársony Kriszta történetét meséli. De hát ő írta! Meg civilben van előttünk.

Cikázik a tekintete

Már az előtérben szóba elegyedik a közönséggel, mondhatni sajátos társasjátékot játszik velünk, egy kívül viselt fehér ingben, vászonnadrágban. Semmi jelmez, minden fakszni nélkül, ugyanebben a szerelésben sétál fel a színpadra. Már ahogy bejön a zsúfolt nézőtérre, cseveg a publikummal. Mondja a magáét, mint egy stand up esten.Meg-megszólít valakit. Mással csak szemez. Van egy olyan különleges képessége, hogy sok száz ember érezheti úgy, hogy pont hozzá beszél. Cikázik a tekintete. Közvetlen, mintha egy presszóban dumálna. Maga tölti be a bemelegítő ember szerepét is. Jól elhelyezve elszór néhány poént. Lazít, „puhít” minket, hogy empatikusan, oldottan vegyük a továbbiakat. Akár a valós interaktivitást, hogy bizonyos szituációkban föl lehet a színpadra beszélni, vagy ő jön le újra és újra a nézőtérre, és partnert vadászik ott magának. Kézen fogva fölviszi a színpadra, akkor is, ha esetleg kezdetben ő nem akarja. „Attól, hogy elfordítod a fejed, még látlak” mondja kajánul a tőle így óvakodni próbálónak, aki aztán mégis vele tart, és belőle is csak kibukik a játékosság, jókora tapsot is arat. Pokorny senkit nem hoz kellemetlen helyzetbe, de, hogy nagyobbnak tűnjön a tét, meg némileg növelje a feszültséget, kicsit azért belengeti, hogy hűha, mi következik majd most!

A Beugró című színházi-tévé műsoron igencsak kicsiszolódott az improvizációs készsége. Széles körű emberismeretével kiszimatolja kit érdemes partnerévé avatnia, netán kit mivel lehet froclizni. Arra jó érzékkel vigyáz, hogy senkit ne hozzon valóban kínos helyzetbe, de azért szarkasztikusan játékos humorával ezt is szereti kicsit imitálni. Olykor imádja növelni a tétet, mintha hazárdjátékot űzne.

Dolgok, amikért érdemes élni

Vagy nyolc éve a Centrál Színház stúdiószínházban csodáltam meg testközelből először ezt az átütő erejű improvizációs készségét. A dolgok, amikért érdemes élni című monodráma előadásán. Sok elem fölfedezhető volt már a mostani önállósult színpadi létéből. Akkor is hosszan lelógó fehér inget viselt, fekete farmerrel, vászoncipővel. Sok mindenen ment keresztül ahhoz, hogy kivívja ezt a lazaságot. Az egyszerű öltözékéhez tökéletesen passzol a viselkedésmódja. Keresetlen szavakat is használt már ekkor is, bár ez nem a saját szövege volt, de beékelte azokat is. Ugyancsak amikor bementünk a nézőtérre, ő ott tanyázott, akár segített néhányaknak megtalálni a helyét. Közben rafináltan felmérte az aznapi „felhozatalt”, hogy milyen nézőkre lehet számítani, ami nagyon nem mindegy az „imprózáshoz”.

El sem oltották, csak tompították, a nézőtéri lámpákat, ahogy most is, már akkor mi is egyfolytában fókuszban voltunk, és ezzel az egész színházteremre kitágult a játéktér. De oda kétszázan sem férnek be. Most meg lehettünk tán hatszázan is. De lehettünk volna akár ezren, kétezren, Pokorny már akkor is „elbánna” velünk, nagyon megizmosodott a színészete, és vele együtt a „reagálókája”. Jókora bohócvéna van benne, készség a bolondozásra.

A Beugró válogatásán még azt mondta, hogy hát lássák be, ez nem megy neki, ez nem az ő műfaja. Nem látták be. Mielőtt indult a műsorfolyam, Kapitány Iván producer felhívta, hogy számítanak rá. Jól tették. Remek férfi színészek között, egy szál nőként állta a sarat. Láthatóan igencsak inspirálták egymást, felvillanyozódtak, remekül mókáztak, kis, rögtönzött jelenetekbe, elementáris humorral fűszerezve, belecsempészték az élettapasztalatukat.

Meglehetősen jól jött ez akkor Liának. Nem sokkal előbb érezte úgy, hogy a nagy botránnyal járó igazgatóváltás után, amit követően számára vállalhatatlan lett az Új Színház, ott kell hagynia azt a teátrumot, ami tíz évig a szakmai otthonát jelentette. Őt, aki már gyerekkorában – mivel sokfelé dolgozó szakács apja miatt jó néhány városban laktak – megtanulta a búcsúzást, a dolgok és emberek elengedését, új kapcsolatok kialakítását, igencsak megviselte ez. Amikor változott a vezetőség, és számára és még többek számára, elfogadhatatlan volt, amit képviselt, a legelsőként, mondta, hogy eljön onnan.

Az is megfordult a fejében, hogy abbahagyja a szakmát, tartott attól, hogy egy középkorú színésznő után, aki ráadásul színművészetit sem végzett, nem fognak kapkodni. Arra is gondolt, hogy netán majd gyorséttermi eladóként dolgozik, hiszen ott a gyerek, akit akkor egyedül nevelt, valahogyan csak meg kell élni.

A lelke igencsak hatalmas

Különben az a típus, aki nem feltétlenül esik kétségbe, ha valami rossz éri. Inkább töprengeni kezd azon, hogy mi is lehet ezzel a dolga neki. És addig-addig elmélkedik, míg csak kisüt valamit. Így volt ez akkor is, amikor azzal ment felvételizni a színművészetire, hogy no, majd meglátják, milyen nagyszerű is ő! Erre már az első fordulóban lapátra tették. Nem azt gondolta, hogy akkor ezek hülyék, nem látják meg benne a világraszóló, hatalmas tehetséget, hanem először azt, hogy hát akkor lehet, hogy nem is alkalmas erre. Aztán csak úgy érezte, és váltig érezte, hogy mégis a színészet felé vezet az útja. A Pinceszínházban, ahonnan sok jeles színész került ki, szerencsére jól fogadták, bár akkor meg ő nem értette miért is, úgy gondolta, hogy érzelgős, nagyon romantikus volt a felvételin, túlcsordult a lelke. Hát a lelke az, amúgy igencsak hatalmas! De ez azzal párosul, hogy mindig kívülről is figyeli magát, még akkor is, ha játszik, így helyre billenti az egyensúlyát, megmenekül az érzelgősségtől.

Bár nagyon is alapoz a megérzéseire, ha valahol úgy tapasztalja, hogy már fullasztó a légkör, nem jó ott lenni, viszonylag gyorsan dönt. Így volt ez a Bárka Színház esetében is, ahonnan szintén többekkel, úgy jött el, mert nagyon nem az lett belőle, aminek képzelték, hogy fejest ugrott az ismeretlenbe, nem tudta, mi lesz. Akkor Márta István nyújtott segédkezet, invitálta az Új Színházba. Az Új Színház után pedig Puskás Tamás hívta gyorsan a Centrálba, ami biztos pont volt az életében. De hamar adódott a Csillag születik című tévéműsorban a zsűrizés is, amire elsőre megint azt mondta, hogy az nem neki való. Feltehetően a műsor ízlésvilága nem is állt túl közel hozzá. De neki sikerült, ami keveseknek, egy csillogó-villogó szórakoztató műsorban is, amiben a legtöbben mórikálják magukat, behódolnak bizonyos elvárásoknak, ő éppen a zsigerből jövő természetességével, önazonos tudott maradni. És bár az Új Színházban igazán játszott komédiában és tragédiában egyaránt -, arra különösen büszke, hogy még Dosztojevszkij hősnőként is állta ott a sarat-, ez a zsűrizés hozta meg számára az országos népszerűséget, ismertséget.

Kicsit sok is volt ez neki, megrettent, hogy nem marad elég ideje a gyermekére, próbált elrejtőzni, nem nagyon vette fel a telefonját, sok felkérést igyekezett elhárítani. De nincs mese, márkanév lett, ami azt is jelenti, hogy úgynevezett húzónévvé vált, akinek, ha feltüntetik a plakátokon, szórólapokon a nevét, akkor feltehetően több jegyet váltanak a produkcióra.

A sokáig a Centrál Színházban adott LIAson című zenés randevúján, amit országszerte még mindig játszik, megmutatja, hogy ezernyi nő lakik benne. Elénk tárja a „férfiharapó” nőt, meg a gátlásosat, a kedveset és az undokot, az ellenállhatatlant, és a pasiknak ellenállót, a nagyzolót, az önfeladót, a megnyerőt, a harsogóan fiatalt, az öregedőt, a boldogat, a szomorkodót, a melankolikusan elmerengőt, a tettrekészen erőtől kicsattanót, szóval a Nőt, a Nőt és a Nőt… Számba veszi mire jutott nőként, színészként, no és persze azt is, milyennek látja a pasikat. Így aztán a nemek szétválaszthatatlansága és örök párharca is középpontba kerül. No és persze a szerelem. A lángoló éppúgy, mint a kihunyó. A beteljesülő szintúgy, mint a csak vágyálomként létező. Hangulatok, villanások, érzetek, dalban elbeszélhető drámák, összeakaszkodások, megbocsátások, elkámpicsorodások és megengesztelődések.

Mélyre képes ásni magában

Érzelem- és energiabomba. Kifogyhatatlannak tűnnek az energiái. De azért van, hogy ő is kikészül. Nagyon tud például sírni a színpadon, bár ez a mostani estjeire nem jellemző. Mélyre képes ásni magában színészként és civilként egyaránt. Egy interjúban ezt mondta nekem: „Én megengedem magamnak az életben is, hogy sírjak. Hogy mikor sírtam, azokat a nagyon komoly dolgokat most nem fogom elmondani, azok az én titkaim. A színpadon pedig nem a titkaim, amikor más szavak mögé rejtem őket. Amiket a nézők megtapasztalnak aznap este, azok az én fájdalmaim, az én félelmeim, de nem az én szavaim, nem az én történetem. Én a tehetetlenség miatt tudok sírni, csalódás után tudok sírni, ha nagyon elfáradok, akkor is tudok. Ha régóta nem mozdul egy élethelyzet és nem érzem magam jól benne, akkor a kétségbeeséstől tudok sírni. Valószínűleg ezért nem raktározom magamban annyira a fájdalmakat. Közben pedig mégsem mondhatom, hogy nem, mert mindennek, így például annak is, hogy most rekedt vagyok, vizsgálom az okát, érdekel, hogy a hangszálaimmal miért küszködöm hetek óta, hiszen ennek is nyilván oka van.”

Szuperérzékeny. Amit megfigyel magán, az még jól jöhet a deszkákon.

Pokolra is ment, ha ezt igényelte a szerepe, például a Leenane szépe című Martin McDonagh darabban tíz éve a Centrálban. Pogány Judit adta az anyját, akivel elhagyott vidéken élve úgy gyűlölték egymást, hogy képtelenek voltak elszakadni a másiktól. Az anya azt játszotta, hogy mindenképpen ellátásra szorul, pedig, ha egyedül maradt, kiderült, hogy ez nem igaz. A 40 éves lánya is a sarkára állhatott volna, kiszakadhatott volna onnan. Pokorny megmutatta, hogy a lánya már mennyire lepusztultan elhagyta magát, mert iszonyúan megcsúnyulni az alakítás kedvéért. Ám azt is, hogy amikor férfi jelent meg a láthatáron, minden gátlásossága ellenére, hogyan képes valamennyire kivirulni, és penészvirágból némiképp vonzóvá válni. De a lelke már neki is összetört, elgyötörte az eseménytelenség, a sárdagasztás a dombtetőn, ahol a házuk áll, a monoton csirkeetetés, és a legalább annyira ismétlődő ápolási tevékenység. Meg azok az idegőrlő játszmák, amiket az anyjával folytat. Ettől ő is sátánivá vált, hiszen amikor a felforrósított piszkavassal büntetésből az anyja kezéről leégeti a bőrt, és rémes sebeket okoz, az lidérces volt.

Egy ilyen darab eljátszásához társulatban kell lenni, ami sokáig nagyon fontos volt Liának, és tán még lesz is. De most inkább „magánzó”. Illetve úgy hallottam, hogy egyszemélyes színháza szervezéséhez, lebonyolításához elég komoly stáb működik körülötte. Láthatóan imádja csinálni. Őt is imádják a nézők. Most ez az ő útja. Ami talán, és reményeim szerint, viszi még társulatok irányába, hiszen sok neki való szerepet csak ezekben játszhat el.